Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámája zseniálisan megírt mű, ezért is játsszák sokfelé. Kétségtelen az is, hogy lehet bármilyen korba áthelyezni, és – ahogy Szolnokon – az eredeti történet idejében játszatni, ám ez a lényegen semmit sem változtat. Az azonban biztos, hogy Miller szövegének és mondanivalójának a megjelenítéséhez, a dráma kibontásához először is kell egy rendező, aki tudja, mit akar. Másodszor pedig kell egy társulat, amelyik akár a skatulyáiból kivetkőzve képes a rendezőt követni.

Néha olyan érzésem volt a Nagy Viktor rendezte premieren, mintha valami rettenetesen fontos vizsgaelőadáson, vagy castingon ülnék. Ahol a színészek olyan képességeiket és szakmai tudásukat is meg akarták mutatni, amire ritkán adódik alkalmuk. Mindezt úgy, hogy mindenki partnere volt a többieknek, és nem akart kijátszani a szerepéből vagy egyedül csillogni a színpadon. Megkockáztatom: ezzel az előadással összeérett a Balázs Péter szervezte társulat. Sőt, akár azt is kimondom, A salemi boszorkányokkal elértek egy csúcsra. Amit remélem, túl tudnak még szárnyalni, ám ha nem, akkor is ez az előadás sok mindent felülír, megbocsájt és megenged.

Az elmúlt öt évből nem emlékszem olyan bemutatóra, amikor közel három órán keresztül egy pisszenés nem hallatszott a nézőtéren. Még köhögni is csak akkor mertek a nézők, amikor zaj és kavarodás, vagy éppen átrendezés volt a színpadon. Az első pillanattól kezdve. Köszönhetően annak, hogy Nagy Viktor rögtön a közepébe csap a történetnek, és nem enged elkalandozni, unatkozni. Úgy repült el a két felvonás, hogy észre se vettem. Pedig a jól kitalált, praktikus és belakott díszleten, valamint az alázatos színészi játékon kívül nem történt semmi extravagáns vagy meglepő a színpadon. Hömpölygött a történet, és mint az ár magával ragadt. Ráadásul tényleg figyelni kellett, mert miközben valami fontos történt középen, valamelyik oldalon olyasmit játszott valaki, aminek a következő jelenetekben lett értelme. Néha jó lett volna megállítani és visszatekerni az előadást egy-egy ilyen morzsáért.

Gombos Juditra egyszerűen nem találok szavakat. Kétség nem férhet hozzá, hogy amint a Cabaret-ban, úgy A salemi boszorkányokban is ő a főszereplő, rajta nyugszik a darab. Ráadásul fantasztikus utat jár be az egyszerű, alázatos, férjét kiszolgáló feleségtől, a becsületét és tisztaságát őrizni akaró emberen át, a tulajdonképpeni mártírig vagy hősig. Mintha nem is a korábbi évek Gombos Juditja állna a színpadon. Pedig sejthetően semmi más nem történt, mint lehetőséget kapott, amivel új kezek között élni tudott.

Barabás Botond mellett sem lehet szó nélkül elmenni: Pláne, hogy az elmúlt években olykor keményen megszóltam a játékát. De tessék felidézni az évekkel ezelőtti Bánk bán címszerepében, és megnézni most Danforth-ként! Mintha egy másik színész állna a színpadon. Semmi manír, semmi túlzás. Viszont iszonyatos fegyelem, végigvitt személyes dráma, eltalált gesztusok és hangerő. Hosszú fekete kabátjában uralja a második felvonást.

Világos, hogy a tündöklésük lehetetlen lenne Molnár László pontos játéka nélkül. Talán ő az egyetlen – és ez nem baj -, aki a Sárga liliomban és az Üvegcipőben megismert figuráját hozza ismét. Kautzky Armand viszont számomra teljesen új oldalát mutatja. A kezdetben ellenszenves, bolond kuruzslóból egy olyan megvilágosult, meghasonlott és összetört papot épít a két felvonás alatt, akit egyszerűen szeretni kell. Molnár Nikolettre pedig nem lehet mást mondani, mint megérdemli a sorra érkező díjait. Arcjátékát, szemforgatását közelről kellene filmezni, és kivetíteni, hogy hátul is látni lehessen, mert külön attrakció, amit a mimikával művel.

Egy ilyen ajánlóban nem lehet mindenkit felsorolni, de most képtelen vagyok abbahagyni a méltatást. Mészáros István Pulcheren meg se lepődtem, most is megkerülhetetlen. Császár Gyöngyi, bár csak két jelenete van, a színház nagyasszonyához méltón ismét ragyogót alakít. Lugosi Claudia egyetlen jelenetet kapó Titubája előtt csak meghajolni lehet. Tárnai Attila felkapaszkodott vádlója minden pillanatában helyénvaló. Vándor Attila fegyveres őre pedig elképesztő. Egy semmi kis szerepben talált négy olyan jelenetet, amiből fontos karaktert épít. Ahogy az darab vége felé, az egyik legdrámaibb jelenetben unottan kanalazza az ételt egy tálból, az telitalálat.

Mielőtt azonban beülnének A salemi boszorkányokra, fogadjanak meg egy jó tanácsot. Miller drámája nem könnyű darab. Nagy Viktor rendezőtől ne habos, pihentető, szemlélődő szórakozásra számítsanak. A salmei boszorkányok nagyon más, mint a legtöbb szolnoki előadás. Éppen ezért nem lehet az utolsó pillanatba beesve, a parkoló miatt bosszankodva, a napi nyűgöket még hordozva megnézni. Tényleg katarzis lesz, és nem fogják megbánni, ha kicsit rákészülve, lenyugodva ülnek be a nézőtérre.

Úgy induljanak el erre az előadásra, mint valami fontos ünnepre. Mert az.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)