Régi szolnoki fotók között felrémlik egy olyan kép, ami valamikor a hatvanas években készülhetett, és azt mutatja, hogy a Tiszaparti sétány alatt, az ártéren, akkoriban sportpályák voltak. Nem tudnám megmondani, hogy állandóan vagy csak ideiglenesen. És azt sem, hogy inkább a Tisza szálló vagy a Galéria magasságában. Mindenesetre úgy emlékszem, komoly élet volt a parton. Ami, ha belegondolunk, teljesen logikus is, hiszen a folyó és a kövezett sétány között, Szolnok belvárosában, lényegében egy hosszú, hatalmas, kvázi zöld csík, egy közpark húzódik. Amit jelenleg alig-alig használunk.
Pedig számomra ez a mostani hétvége bebizonyította, hogy a Tiszavirág híd városi lábánál remek rendezvényteret lehet kialakítani. Mindezt úgy, hogy mind járművekkel, mind gyalog könnyen és gyorsan meg lehet közelíteni, ráadásul a sétány felújítása után a rézsűn olyan ülőhelyeket alakítottak ki, ahonnan az egész terület jól belátható. Nem mondom, hogy a jó időben nem volt egy kicsit por. Sőt a korábbi esőben vágott autónyomok miatt itt-ott ne lett volna göröngyös a felszín. Ám a folyó közelsége illetve az autók és a házak ideális távolsága mindenért kárpótolt.
Őszintén megmondom, nem igazán tudtam szétválasztani, hogy a kényelmesen elterpeszkedő forgatag melyik része volt a Tiszai hal napja és melyik a Szolnoki Sparhelt Fesztivál. De délelőtt, a kellemes füstszagban, az itt-ott már felszálló fűszerillatban sétálgatva, ez nem is volt lényeges. A sparheltek eszméletlenül jól néztek ki, nem is értem, honnan szedtek össze ennyi sütő-főző alkalmatosságot. A cégek és baráti társaságok pedig láthatóan jól szórakoztak a halételek készítés apropóján. Mi, kívülállók meg remek programot kaptunk a kellemes őszi délelőttön. Mert nem volt tömeg, nem tukmálták a gagyit, nem bömbölt idegesítő tuc-tuc zene. Szóval az egész jóval közelebb állt az általam kedvelt Tiszavirág Fesztivál, mint az inkább kihagyott majálisok hangulatához.
Az este meg egészen varázslatos volt. Persze kár, hogy fél nyolc körül üdítőt már nehezen lehetett szerezni, a kenyér lángosos meg a kürtőskalácsos is utolsó erejével próbált kiszolgálni, az áruspultok meg üresek voltak. Ám a tűzgyújtás előtti közös dobolás mindezt megbocsáthatóvá tette. Szerintem zseniális ötlet volt legalább negyven hangszert kivinni a partra, és arra kérni a tűzgyújtásra várókat, hogy körbe ülve vegyenek egyet-egyet maguk elé. A kör közepére beálló avatott dobos – sajnos a nevét nem jegyeztem fel -, rövid idő alatt megzabolázta a dörömbölés lehetőségétől megrészegedőket, és negyedóra alatt egy egész komoly ütős együttest varázsolt az amatőrökből. A közös zenélés után fellobbantott máglya meggyújtása pedig feltette az egészre a koronát.
Tudom, a sétány alatti részt akár évente többször is elöntheti a Tisza, így állandó építményt kár az ártérre tenni. Viszont ideiglenes, földes, füves, salakos pályák, kora nyártól késő őszig működő plázs, netán egy fürdőstég, és a mostanihoz hasonló, ne harsogó rendezvények Szolnok egyik legkülönlegesebb és talán legkedveltebb helyszínévé tehetnék a Tiszavirág híd belvárosi lába körüli árteret.
(Az esti képek Bajnai Marcell munkái.)
