Feltételezhetjük, hogy az idén éppen hetvenéves World Press Photo kiállítást sok olyan külföldi is felkereste Budapesten, aki saját hazájában lecsúszott róla, és alapvetően a magyar fővárost akarta megnézni, de a Városligetben bolyongva szembe jön vele a lehetőség. És a 12-13 eurós (5000 forintos) belépőt se tartotta soknak, bár tegyük gyorsan hozzá, hogy lassan Budapesten bármiféle kulturális programra innen indulnak a jegyárak.

Az persze más kérdés, hogy egy külföldi tud-e valamit kezdeni a helyszínnel. Az egykori vidámpark helyére épített, eddig 34,2 milliárd forintba kerülő Biodómnak nevezett épülettel, aminek befejezéséhez nagyjából még 30 milliárd hiányzik. Így jelenleg félkész állapotában használják arra, amire éppen tudják. Nehéz eldönteni, hogy meséljünk-e a hányattatott sorsú épületről, vagy hagyjuk meg a külföldit abban a tévhitben, hogy ilyen gazdagok vagyunk. Nem haldokolunk, így élünk, akkor is kiperkálunk a közösből 34 milliót betonra és vasra, ha nem látjuk a beruházás végét, a hasznosítását és működési költségét meg pláne. Mert mi azt is megtehetjük, hogy nem a józanész mentén építünk, hanem presztízsberuházásokat kezdünk és hagyunk félbe.

Magyarázni kellene azt is, hogy a világ egyik legismertebb kiállítása miért szorult ki az ország legnagyobb múzeumaiból, hiszen a korábbi években vendégeskedett az évente megújuló kollekció a Néprajzi Múzeumban és a Nemzeti Múzeumban, sőt az első hazai rendezvényeknek még a Budai Vár, azaz a Nemzeti Galéria adott otthont. Sehol sem volt méltatlan a helyhez, miként a helyek csak tovább növelték a World Press Photo presztízsét. És abban is biztosak lehetünk, hogy ha egy külföldi emiatt tért be bármelyik nagy múzeumunkba, akkor mást is megnézett, másról – rólunk – is vitt magával vállalható képeket és emlékeket. A Nemzeti Múzeumban rendezett utolsó kiállítást kísérő balhé óta tudomásul kell vennünk, hogy a valós világról szóló fotók jelenleg nem férnek bele a magyar kultúrpolitikába. Amiben nem az a legnagyobb baj, hogy erről politikusok így beszélnek, hanem, hogy a vállalhatatlan álláspontjuk az intézményvezetői, támogatói szintekre is leszivárgott. Azaz a hülyeség győzött a józanész felett.

És bár a világban készült 2024-es fotókat elnézve megállapíthatjuk, hogy Magyarországnál nagyon sok, sokkal, de sokkal rosszabb hely van a Földön, azért azt tegyük hozzá: akkor leszünk újra normális ország, ha a World Press Photo aktuális anyaga az ország legjelentősebb múzeumainak valamelyikében vendégeskedik majd. Akár az ukrán háborúban is helytálló ottani vasutasokról szóló szívszorító pluszanyaggal együtt, ami azért nagyon plasztikusan mutatja meg, hol is az igazság. És az 2025-ös kiállításon ismét nem ezek a képek voltak az egyedüliek, amelyek objektíven mennek szembe a hazai propagandával. A képeket nézegetve néhány harcos nő elgondolkodhatott volna, hogy mi az igazi harc, és hol lenne a helyünk az Isztambuli Egyezmény ügyében. Vagy a klímatagadó őrülteket istenítők is elácsoroghattak volna a kiszáradó Amazonas mellékfolyóján készült képek előtt. Megdöbbentő képek, amelyek elgondolkodtatnak, már, ha hajlandó valaki erre a nagy kihívással járó, kételkedésen és kérdéseken – nem hiten és kinyilatkoztatásokon – alapuló tevékenységre.

Az idei World Press Photo kiállítás anyagát a városligeti Biodómban nézegetve tegyük hozzá, nem az a legfontosabb, hogy újra olyan ország legyünk, ahol a következő évek kollekcióit a legnagyobb múzeumaink valamelyike mutatja be. Hanem, hogy soha ne kerüljenek magyar eseményképek vagy riportfotók a válogatásba. Vagy, ha igen, akkor legfeljebb az én fotóm, a Biodóm kijárata mellett a betonon szalmát majszoló magyar szürke marhákról, ami szerintem nagyon jól illusztrálja, hol és hogyan is élünk mi manapság.