Az ország távoli pontjáról érkeztek Szolnokra azok az urak, akik valamikor a múlt század első éveiben az itteni agárversenyről küldték kézcsókjukat nagyságos Payer Gézánénak. Nem zárható ki, hogy a versenyre érkezők a képeslapon megörökített, akkor már legalább 10 éves Kaszinóban is jártak.

A magyar agarakkal folytatott versenysport a kiegyezés után élte aranykorát, és lényege nem a kutyák által üldözött nyúl elfogásában, hanem az ebek tenyésztésében és nevelésében rejlett. A korabeli lapokból úgy tűnik, hogy ennek a szenvedélynek Szolnokon és környékén is többek hódolhattak, amire a 19. század utolsó évtizedeitől egészen az első világháborúig meghirdetett helyi agárversenyek felhívásai és eredményközlései utalnak. Költségei miatt elsősorban „úri sportnak” tekintett hobbi hódolói képesek voltak az ország távolabbi pontjairól is Szolnokra utazni egy-egy verseny kedvéért, amint ez a bélyegétől és postai pecsétjétől sajnálatosan megfosztott képeslap is bizonyítja. Ezt az 1905 után – már nem hosszúcímzéses a kisnyomtatvány -, de az első világháború előtt – a megmaradt bélyegcsonk alapján – Szolnokon feladott képeslapot ugyanis „A szolnoki agárversenyről” küldte a négy aláíró Sopronhorpácsra, azaz a mai Magyarország nyugati szélére.

Az agárverseny miatt Szolnokra érkezők a 20. század elején, több helyen is megszállhattak a városban, de „úri” mivoltuk miatt valószínűsíthető, hogy ha nem valamelyik hobbitársuk birtokán laktak, akkor a Szapáry úti Nemzeti szállóban tölthették az éjszakáikat. Ugyancsak feltételezhető, hogy ha már ennyit utaztak egy verseny miatt, akkor talán több vendéglátóhelyet is felkerestek szolnoki tartózkodásuk idején, így akár a Kaszinó épületének földszintjén lévő vendéglőben is járhattak. Merthogy az 1894 és 1897 között épült Kaszinóban – építési dátumát a különböző források különböző évekre teszik – nemcsak vívóklub működött, nemcsak megyebálokat tartottak, de általában vendéglő is volt benne. Ez utóbbiak működtetőiről kevés információ maradt fenn, de nem zárható ki, hogy a 20. század első éveiben Stögermayer Antal – az Aranylakat könyvet is író vendéglőse – is vitte ezt a helyet. Annyi bizonyos, hogy a vendéglő bejárata az épület főutcai homlokzatának jobb szélén, a későbbi irodaház mellett volt.

Az ismeretlen fotós által az akkori Gorove út 3. számú telektől megörökített kaszinó ezen a képen még eredeti pompájában látható. Tetőszerkezete olyan díszes, mintha a szabadkígyósi Wenckheim- kastély egy részlete lenne. De a magam részéről azt is el tudom fogadni, hogy a szolnoki Vérmegyei kaszinó épülete a magyar parlament kistestvére, merthogy bizonyos részleteit a Steindl Imre tervezte épületből kimaradt anyagokból építették. Igaz, ennek némileg ellentmond, hogy a magyar országgyűlés háza 1894-re csak részben készült el, építése még 1905-ig eltartott, így kicsit fura lenne, ha időközben már elhozták volna onnan a felesleges építőanyagokat. Ugyanakkor a legendáknak nem mindig kell teljesen fedniük a valóságot, Szolnoknak meg amúgy se sok jut az ilyesmiből.

Mindenesetre ez a képeslap arról is tanúskodik, hogy a feladásakor nagyjából harminc éve megyeszékhellyé lett város valóban aranykorát élte, több területen is fejlődött. Mert az egy dolog, hogy a helyi intelligencia, tisztviselők és katonák „szórakoztatására” igényes kaszinó épült, de főbb közterületeit saját kertészei gondozták, és ültették be fákkal a kövezett kocsiutak melletti sávokat. A kaszinóban működő vívóklub, a már bontakozó evezősegylet és az agárversenyek pedig arról tanúskodnak, hogy Szolnok a huszadik század első éveiben nemcsak építményekben, de szellemiekben is gyarapodott. Egy olyan, vasúton talán a legjobban megközelíthető megyeszékhely volt, ahová távoli helyekről is érdemes volt utazni, mert volt hol megszállni, jót enni és még igényes programok is akadtak.