Hívtam már meg nem szolnoki barátaimat, hogy nézzék meg a Szigligeti Sztárcsinálók előadását, mert úgy érzem, a város határain túl is vállalható. Az alkotók közül pedig szívesen marasztalnám Nagy Viktort, Nagy Lórántot és Molnár Györgyit, hogy sok hasonló produkció szülessen.
Sokunkkal előfordulhat, hogy egy fadarabban mást is látunk, mint egy darab fa. Néhányan azt a mást valahogy elő is tudják varázsolni a fából. De megmutatásra érdemes, művészi módon biztos, hogy ez csak keveseknek sikerül. Rab Beatrixnek például igen.
A magyar film, a kabaré és a Tisza mozi iránt érzett tiszteletem okán kerestem a kifogásokat, hogy miért ne írjak a Dumapárbaj című új, magyar filmről. Mindeközben azon is törtem a fejem, hogy pozitívumokat találjak abban a másfél órában. Egyik sem ment. Sajnálom.
Maszahiro karnagy úr úgy irányította zenekarát, mintha két kézzel szórta volna közéjük a hangokat. A Nagyvárad Táncegyüttes szomorú arcúra festett táncosai pedig életre keltették mindazt, amit Mozart hallott. Negyedszer is vastaps zárta az új évi Tánckoncertet a sportcsarnokban.
Az év első három estéjét a Tisza moziban töltöttem, és azt hiszem, már láttam az év egyik legjobb és legfontosabb filmjét, valamint példát arra, hogy jó sztoriból az olaszok is képesek vacak mozit forgatni, illetve az öregedő Hugh Grant sem veszett fejszenyele.
