A magyar- és a világtörténelemben is lesz három olyan kerek évforduló 2017-ben, amelyek mellett azért sem szabad szó nélkül elmennünk, mert alapvető hatással voltak Szolnokra (is).
Remélem, a legtöbb szó a Kiegyezés 150. évfordulójáról (1867) esik majd. Amit bár sokan az 1848-as eszmék elárulásának tartanak, reálisan gondolkodva mégiscsak azt mondhatjuk róla: Magyarországot kiemelte a feudalizmusból, és olyan fejlődési pályára állította, amilyenről sem előtte, sem utána nem beszélhetünk. Mindezt Szolnokra vetítve el kell ismernünk, hogy a másfél évszázaddal ezelőtti reálpolitika az alföldi apró településből, a sáros tiszai átkelőből pár évtized leforgása alatt nemcsak rangjában, de küllemében is megyeszékhelyet faragott. A Kiegyezést követő szűk fél évszázad úgy csinált ipari, közlekedési, oktatási és kulturális központot Szolnokból, hogy lényegében a mai napig ezekre, a város első aranykorában lerakott alapokra építünk. Ráadásul abban az öt évtizedben nemcsak gazdaságilag és szellemileg fejlődtünk, de egy olyan birodalom részét képeztük, ahol a lázadóknak emlékművet állíthattak – lásd a szolnoki Szabadság téri és a Damjanich emlékműveket -, és róluk főteret – Kossuth tér – nevezhettek el. Bízom benne, az évforduló jó alkalom lesz arra, hogy egyrészt végre Szolnokon is legyen Deák Ferenc utca, másrészt visszatekintsünk a város első aranykorára.
Ami alkalmat teremtett például arra is, hogy a vallási sokszínűség jegyében, a római katolikus templomok mellett más felekezetek is otthont építhessenek a városban. A reformáció 500 éves évfordulóján (1517) minden bizonnyal sok szó esik majd arról a vallási toleranciáról is, ami a várost sokáig jellemezte, és aminek máig a jelképe a Tisza-parton álló három – a közelben lévő evangélikussal együtt -, inkább négy templom.
Bár megtehetnénk – és félek, meg is fogjuk tenni -, mégsem hagyhatjuk szó nélkül a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom) 100. évfordulóját. Nem azért, mintha bármit is ünnepelni kellene vagy lehetne rajta, hanem mert olyan világtörténelmi esemény volt, amelyik a mi életünket is legalább ötven évre gyökeresen átalakította. Hatásait pedig kis túlzással, a mai napig érezhetjük. Nincs mit szépíteni rajta, a NOSZF-fal indult szocializmus szolnoki évtizedei legalább annyit alakítottak a város arculatán, mint a fentebb emlegetett első aranykor. Már csak azért is érdemes lenne beszélni róla, hogy ne feledjük azon súlyos árnyoldalakat, amelyeket néhányan hajlamosak zárójelbe tenni, amikor jelenkori problémák megoldását keresik.
A csak helyi vonatkozású évfordulók közül a magam részéről első helyre tenném az második szolnoki indóház 1857-es – 160 évvel ezelőtti – átadását, ami éppen tíz esztendővel a vasút megérkezése után történt. Az állomás új, azaz mai helyének kijelölésével nemcsak véglegessé vált Szolnok közlekedés-földrajzi jelentősége, hanem a korabeli józan gondolkodók megmentették a várost attól, hogy a vasút a Tisza partján haladjon. Kevés szó esik erről, pedig érdemes belegondolni, milyen lenne Szolnok, ha a Debrecen felé tartó vonatok a mai sétányok és parkok helyén robognának, és nem itt állna például sem a Tisza szálló, sem a református templom.
Több, a város arculatát és szerepét meghatározó épület munkálatainak megkezdéséről is érdemes lesz 2017-ben megemlékezni – akár a kiegyezés és az első aranykor kapcsán is. Az 1876-ban megyeszékhellyé lett Szolnokon ugyanis egy évvel később – azaz 140 éve – indult el Megyeháza építése, amit majd 1878. november 2-án adnak át. Pár évvel később, pontosan 1882. május 30-án – tehát 135 éve – pedig hozzáláttak az akkori főtéren a földszintes Városháza bontásához, hogy aztán szűk két esztendő alatt elkészüljön a mai emeletes, kupolás épület.
És, ha már fontos épületek „alapkövének lerakásáról” esik szó, meg kell említeni a város 130 évvel ezelőtti döntését, amikor is 10 ezer forintot és egy 4 ezer forintos telket ajánlott fel a kórház építéséhez vagy éppen azt az ugyancsak 1887-es pillanatot, amikor elkezdődött a Verseghy gimnázium építése, ami 95 éve viseli – kis megszakítással – a jakobinus költő nevét.
Hely- és ipartörténeti szempontból érdemes megemlékezni az önkormányzat 1912. február 20-ai döntéséről, ami a későbbi Szolnoki Cukorgyár megszületését tette lehetővé. Hogy aztán 95 évvel később, azaz éppen tíz esztendeje végleg befejezze működését a hazai élelmiszeripar egyik fontos gyára, aminek emléke örökre megmarad számtalan képeslapon és Örkény István Macskajátékában.
Azt hiszem, nemcsak nagypolitikai eseményekről és fontos döntésekről illik olykor megemlékezni, de jelentős, már-már újat létrehozó felújításokról is. A 465 évvel ezelőtt elkészült török cölöphíd helyén például Obermayer Lipót 1852-ben – azaz 165 éve – készült el azzal a fahíddal, ami aztán 1909. március 15-ig szolgált dacolva a sokszor jeges árral. Aminek helyén 55 éve adták át azt a 190 méter hosszú műtárgyat, amit ma Belvárosi Tisza-hídként emlegetünk. Érdemes felnézni a Belvárosi Nagytemplom tornyára is, ami az 1867-es földrengés miatt 30-40 centivel keleti irányba megdőlt, ám elképesztő technikai megoldással később visszabillentették. Egy pillanatra a színház mellett is megállhatunk, aminek első változata 105 éve készült el, hogy aztán 90 éve először, 55 éve pedig másodszor is renoválják és átépítsék, hogy az idén 65 éves önálló társulatnak egy harmadik átépítés után azóta is otthona lehessen.
Természetesen más, nem kerek évfordulók is lesznek idén. A Szolnoki Művésztelep 115, a már emlegetett Damjanich-szobor 105, a Vártemplom építésének kezdete 195, első harangjai 190, a román megszállás utáni renoválása pedig 95 éves lesz. De nem feledkezhetünk meg a Gépipari és az 1-es posta bauhaus épületének 90 évvel ezelőtti átadásáról vagy éppen Borbereki Kovács Zoltán 80 éve a Tisza szálló előtt álló Halas lányáról, miként az idén 50 éves szolnoki MÁV Kórházról sem.
