Harmincegy évvel ezelőtt még egészen biztos, hogy ez a nap fellobogózott, koszorúzós, díszőrséges ünnep volt. Amiről akkor nagyjából annyit tudtunk, mint most. Mert egy száz évvel ezelőtti, majdnem fél évszázadon keresztül ünnepeltetett eseményt inkább elfelejteni, semmint kibeszélni akarunk.
Miként a Kertvároshoz a női nevek, Szandaszőlőshöz a gyümölcsök, a Scheftsik-telephez pedig a virágok, ugyanúgy tartoztak a Széchenyi-lakótelephez a Tanácsköztársasághoz köthető nevek az utcatáblákon. Egy-kettő máshol is felbukkant Szolnokon, az utolsót alig hat éve cserélték le.
Szolnokon nem volt még egy vállalt, amelyik annyit áldozott volna múltjának a megőrzésére és a feldolgozására, mint a Papírgyár. Ami a város története szempontjából sem lebecsülendő. Az 1985-ben megjelent Aranygyűrűseink visszaemlékeznek című kézirat Szolnokról is mesél.
A szolnoki Szász Attila új nagyjátékfilmje inkább szól a családon belüli erőszakról, mint a második világháború utáni időszakról. Mintha az elmúlt hetvenöt évben semmi sem változott volna. Mindezt egy rendkívül izgalmas, pszicho krimibe ágyazva meséli el négy remek főszereplő segítségével.
Huszonéves értelmiségiek egy kávéházban kimondták: máshogy szeretnének élni, elegük van a hatvanas éveiben járó uralkodóból. Pár nappal később, többségében negyvenes férfiak kormányt alakíthatnak. Másfél év múlva pedig egy 19 éves fiú szentesíti a negyvenes tábornokok kivégzését.
A szolnoki Kossuth téren készült kép egy május elsejei felvonulást mutat. Egyértelmű, hogy a fotós csak 1957-ben, ’58-ban vagy ’59-ben dolgozhatott, a Magyar utca torkolatánál állva.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
