Lehet tagadni, miközben majdnem a város közepén, kis túlzással több iskola találkozásánál, legalább egy hónapja díszeleg a képen látható - általam részben kitakart, bár így is egyértelmű - felirat. Nem szeretnék cinkos lenni olyan bűnben, ami soha semmit nem oldott meg, csak bajt hozott.
Kifejezőbb vagy egyedibb címet is választhattak volna az elsőfilmes Szilágyi Zsófia mozijának. Amit vágni is lehetett volna kicsit bátrabban. Az Egy nap jól indult a nemzetközi fesztiválokon és a hazai mozikban is. Ezért érthetetlen, hogy lényegében lekerült a filmszínházak műsoráról.
Gyerekkoromban a Tiszaliget egyik kihagyhatatlan attrakciója volt - a strand, a harci járművek, a kiállított repülő, a KRESZ-park mellett - a tó és a gát között lévő erdei tornapálya. Amihez hasonló nagyon sok volt az országban. Ma már talán egyik sincs meg, miként a szolnokinak is csak a nyomait találhatjuk a fák között. Negyven éves emlékeket ébresztenek. Nehogy elpusztítsák!
Az Erdély fővárosának nevét alig száz éve viselő szolnoki utca környéke régóta az itt élő gazdálkodók használatában lehet, és legalább két évszázada indult el a belterületté válás útján. Mai elnevezése előtt Szolnok legbájosabb nevét viselte. Ma bölcsőde, óvoda, rendelő ugrik be e név hallatán.
Fiumében is megtudhatták 1911 tavaszán, hogy a szolnoki Fasor képeslapra kívánkozott fasorát nem sokkal korábban, az utca rendezése miatt kivágták. A mából nézve talán ennél érdekesebb az a nagyjából negyven ember - jórészt mezítlábas gyerek -, akiket az ismeretlen fotós megörökített.
Szendvicsnemzedék. Azok, akik idős szüleik és saját családjuk közé szorulva próbálnak megfelelni és teljesíteni. Az első játékfilmjét készítő Mayer Bernadett tisztelendő témaválasztása.
A szolnoki Kossuth téren készült kép egy május elsejei felvonulást mutat. Egyértelmű, hogy a fotós csak 1957-ben, ’58-ban vagy ’59-ben dolgozhatott, a Magyar utca torkolatánál állva.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
