Ezt a felvételt 1988 tavaszán készíthette Nagy Zsolt, a megyei napilapnak akkor már bő negyedszázada dolgozó fotóriporter. Elsőre legyinthetnénk, hogy nem túl érdekes kép, amin valahol több száz ember álldogál, ha a némi történelmi tapasztalattal rendelkezőknek nem csengene a fülébe az Internacionálé. És, ha nem csodálkoznánk rá az Agóra egykori, vagyis eredeti színháztermére.
Hol diskurál ráérősen ez a két irhabundás, fiatal hölgy? Az avatott szemek, akik még emlékezhetnek Szolnok jó három és fél évtizeddel ezelőtti arcára rögtön rávágják: a Beloiannisz út elején, a pártház előtt. A fiatalabbak meg talán a felvétel jobb széle alapján a homlokukra csapnak: az ott a nagyposta, tehát a Baross úton járunk, jártunk.
Ne szépítsük! Nem tudok versenyre kelni a szép idővel. Részben mert ellustít, részben meg azért, mert azt látom, ilyenkor alább hagy az olvasási kedv. Ami télen ezer olvasót érdekel, az májustól már csak kettőszázat. Hát akkor inkább pihenjünk! Vakációra megy a blogSzolnok.
Számomra az idei Ünnepi Könyvhét egyik legfontosabb kötete lett Jenei Gyula Mindig más című könyve, amitől korábban már írtam recenziót. Viszont az elolvasás és a könyvbemutató után is maradt bennem néhány kérdés, amit fel akartam tenni a szerzőnek. Jenei Gyulával beszélgettünk.
Remélem, senki sem sértődik meg, ha azt mondom: az utóbbi évek legizgalmasabb színházlátogatásán vehettem részt a Múzeumok Éjszakáján, amikor a szerencsések előtt egy-egy órára kinyíltak a Szolnoki Szigligeti Színház nézők elől amúgy rejtett zugai. A színpad alatt, fölött és mögött.
Szendvicsnemzedék. Azok, akik idős szüleik és saját családjuk közé szorulva próbálnak megfelelni és teljesíteni. Az első játékfilmjét készítő Mayer Bernadett tisztelendő témaválasztása.
A szolnoki Kossuth téren készült kép egy május elsejei felvonulást mutat. Egyértelmű, hogy a fotós csak 1957-ben, ’58-ban vagy ’59-ben dolgozhatott, a Magyar utca torkolatánál állva.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
