Talán nem túlzás azt állítani, hogy több évtizedes szolnoki emlékekkel rendelkezőnek vagy a város régi épületei iránt érdeklődőnek kell lennie annak, aki elsőre felismeri ezt a valamikor az előző századfordulón épült, klasszicizáló palotát. Amelynek eredeti homlokzata Róth Dezső festett képeslapján maradt ránk 1916-ból, talán nem mindenki örömére.
Nagyjából ilyen kép fogadhatta azt, aki az előző századfordulón, a Tisza-hídon keresztül - ami akkor a város egyik határát is jelentette - megérkezett Szolnokra. A mából nézve talán nem túl fényes a megörökített küllem, ám ne legyünk kishitűek: a korabeli belvárosunk képe és infrastruktúrája miatt egyáltalán nem kellett szégyenkezni a Monarchia többi városával összehasonlítva.
Az egész azzal kezdődött, hogy a szolgáltató jelezte: nyolc évvel a beköltözésünk után ki kell cseréltetni a vízóránkat. Mert lejárt valami szavatosság, és ha nem veszünk újat, meg nem plombáltatjuk le, akkor a jövőben a fogyasztásunkat a társasháznak számlázzák ki. Megtörtént.
A Fradi-ház, a MÁV kórház, az új négyes és mellette a Mikszáth úti társasház, a néhai SZÜV irodaház meg az Árkád. Szűk húsz év építkezéseinek emlékei az elmúlt fél évszázadból Nagy Zsolt és Danka István képein. Vajon napjaink városfejlesztéséről lesznek hasonló képei a jövőnek?
A Táncsics utcáról érkezett. A Városháza sarka mögül kilépve került a látóterembe. A kora reggeli, nyári napsugarak a Zagyva felől, az irodaház és a Lordok-háza között sütöttek be a Kossuth térre. A szökőkút földalatti csapjaiból komótosan csaptak hol magasabbra, hol alacsonyabbra a vízsugarak. Ellenfényben, a vízfüggöny mögött csak a kontúrvonalait láttam. Harang alakú, lábszárig érő szoknyát viselt, kosár volt a kezében és talán kendő a fején. Ki hord ilyeneket 2018 nyarán?
Szendvicsnemzedék. Azok, akik idős szüleik és saját családjuk közé szorulva próbálnak megfelelni és teljesíteni. Az első játékfilmjét készítő Mayer Bernadett tisztelendő témaválasztása.
A szolnoki Kossuth téren készült kép egy május elsejei felvonulást mutat. Egyértelmű, hogy a fotós csak 1957-ben, ’58-ban vagy ’59-ben dolgozhatott, a Magyar utca torkolatánál állva.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
