Magó Károly zászlós, hivatalosan az MH 86. Helikopter Bázis helikopterszerelője, aki több mint tíz éve kutatja Szolnok repüléstörténetét, aminek köszönhető a Reptár könyvek sorozat első darabja. A kétezer óta a Repülőmúzeumban is dolgozó kutatóval a munkájának tekintett hobbijáról beszélgettünk.
Ezen a hétvégén ismét veterán autók és motorok rajzanak Szolnokon és környékén, mivel 2008 óta kilencedik alkalommal rendezik meg a Közép Tisza-vidéki Veterán Jármű Találkozót és Túrát. A háttérről és a járgányok felbukkanási helyéről a szervező klub titkárát, Lukács Alajost kérdeztük.
Annak ellenére, hogy a Reptár könyvek sorozat első darabjának címe nagyon pontosan adja vissza a kötet tartalmát, kissé megtévesztő: a Szolnok repüléstörténete 1945-ig ugyanis legalább annyira szól erről a városról, mint a levegő meghódítóiról és Magyarország múltszázadáról.
Saját háza felrobbantását találta a legjobb válasznak az alkoholista szomszéd arra a problémára, hogy a családja magára hagyta a félkész szandai házban. Ez természetesen nem volt jó válasz, viszont mások számára is sikerült egy halom, addig nem létező problémát generálnia. Nekem például egy zavaros hajnallal indította az amúgy sem könnyűnek ígérkező napomat.
Faragó Sándor, aki egyébként a Kossuth úton, az egykori Steiner-féle ház melletti épületben működtette papíráruházát, valamikor 1912 és 1922 között jelentette meg ezt a fekete-fehér képeslapot. Illetve ugyanennek színes változatát is. Igaz, azon már egy plusz utcai lámpa is látható.
Szendvicsnemzedék. Azok, akik idős szüleik és saját családjuk közé szorulva próbálnak megfelelni és teljesíteni. Az első játékfilmjét készítő Mayer Bernadett tisztelendő témaválasztása.
A szolnoki Kossuth téren készült kép egy május elsejei felvonulást mutat. Egyértelmű, hogy a fotós csak 1957-ben, ’58-ban vagy ’59-ben dolgozhatott, a Magyar utca torkolatánál állva.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
