Hetente egyszer kerülnek ki a házunk elé a kukák. Bennük általában fekete zsákok, hogy az edények tiszták maradjanak. Azokban kisebb zacskókban a naponta kidobott hulladék. Egy óra múlva azonban minden széttúrva, a kuka környéke pedig, mint egy disznóól. Csak nekem kell toleránsnak lennem?
Lehet-e történelmi eseményekből viccet csinálni? Ezekben a viccekben kifigurázhatók-e egy kor valós figurái? Hol a határ a fikció és a valóság között? Más népek történelméből kinek van joga fekete abszurdot forgatni? Lehet ezeken vacillálni, vagy sírva röhögni a Sztálin halála című filmen.
Öt különleges program a következő öt hétben, ismét a Hozam Klubban. Az Ars-In-Kom által immár hagyományosan életre hívott tavaszi fesztiválon Polyák Lilla, Malek Andrea, Hirtling István, Papa Fleigh és egy különleges citerazenekar is közönség elé lép. Vass Lajos ötletgazdát kérdeztük.
A Tisza-parti sétányon, a volt városi kollégium mellett található egy régi, kopott vaskapu. Mögötte terméskő lépcső, annak végénél régi ufó-lámpa, balra pedig egy kis épület. Ha nem tévedek, az egykori szabadtéri színpad, majd a Szolnoki Ifjúsági Park maradványai. Helytörténeti emlékek.
A homokszínű, nyitott Cadillac méltóságteljesen fékezett a Beloiannisz és a Ságvári kereszteződésében. Előtte zöld, postás Barkas pöfögött, mögötte bilikék Trabant adta az ütemet, a pártházat pedig Kelet felé tartó Szovtranszavto feliratú kamion takarta ki. Minden szem a Szolnokon talán először felbukkanó amerikai csodára szegeződött.
Szendvicsnemzedék. Azok, akik idős szüleik és saját családjuk közé szorulva próbálnak megfelelni és teljesíteni. Az első játékfilmjét készítő Mayer Bernadett tisztelendő témaválasztása.
A szolnoki Kossuth téren készült kép egy május elsejei felvonulást mutat. Egyértelmű, hogy a fotós csak 1957-ben, ’58-ban vagy ’59-ben dolgozhatott, a Magyar utca torkolatánál állva.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
