A lengyelpiac a nyolcvanas években maga volt a csoda, a nehezen beszerezhető nyugati javak lelőhelye. Legalábbis így emlékszem arra a kavalkádra, ami eleinte a Csáklya utcában működött. Hogy miért lengyel? Mit lehetett ott kapni? És mi volt ebben a poén? 25 év alatt érthetetlen.
A Felső-Szandai réten újra túrják a földet. Nem földet művelnek, nem termelni akarnak! Építkeznek, újabb szolgáltató települ a városba. A dolgot nézhetem optimistán: dübörög a gazdaság, jönnek a befektetők. És nézhetem pesszimistán is: ugyanazon a tortán többen osztoznak, amitől majd mindenki ráfizet.
Al Ghaoui Hesna Háborúk földjén című könyvét elsősorban azért ajánlom, mert néha nem árt szembesülni azzal, milyen jó helyen élünk. Másrészt pedig arról se nagyon szabadna megfeledkezzünk, hogy a világ közepe nem a Kárpát-medencében van. Olvasmányos, szórakoztató, olykor pedig megrázó a fiatal riporternő első könyve.
A közösségi oldalakon és e-mailban is sokan kívántak mindenféle jót az elmúlt két hétben, és néhányan azt is megkérdezték, milyen volt a blogSZOLNOK első éve, no és milyen lesz a következő.
A valamikor a XX. század elején, a bíróság épületéről készült fotót nézegetve nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a mai Dózsa György út páros oldalára egykor teret képzelt valaki.
Nevezhető vígjátéknak egy olyan film, aminek közel két órája alatt talán, ha egyszer felnevetett a közönség. Kínjában. Ha nekem is lehetne még egy kívánságom: Dobó Kata többet ne!
A Baross utca 2-8. közötti épületek eredeti állapotáról maradt ránk felvétel Varga József könyv- és papírkereskedőnek, illetve egy České Budějovice-i osztrák katonának köszönhetően.
Harminchét év után Jakab Dezső és Komor Marcell, illetve az épületeik miatt szerettem volna Szabadkára menni. Egy végtelenül kedves, kozmopolita, megfizethető, kávéházazó várost találtam.
A belvárosi nagytemplom toronysisakja még egyáltalán nem menekült meg. Az ezért (is) küzdő Dombi Gábor műemlékvédelmi szakértőt arról kérdeztük, hogy áll a sisak megmentésének ügye.
