Visszahívó város

Szabadka belvárosában hétvégén is fizetni kell a parkolásért. (Nagyon helyesen.) Megérkezve nem tudtam, hogy a díjat nemcsak mobiltelefonon, de – azt hiszem – trafikokban beszerezhető jegyekkel is le lehet róni (automata nincs), úgyhogy kicsit kétségbeesetten vakartuk a fejünket a belváros szélén.
Először a mellőlünk éppen kiálló idős bácsi próbált segíteni, majd egy magyarul nem beszélő srác angolul adta meg a telefonszámot és hogy mit kell elküldeni, ami azonban magyar előfizetéssel nem működött. Egy percen belül egy harmadik szabadkai is segítségünkre sietett. Melyik az autónk, kérdezte, és a telefonján kifizette a parkolásunkat, amikor pedig rendezni akartam, nagyjából annyit mondott, hogy érezzük jól magunkat.
Kell ennél jobb fogadtatás?

Rutintalanul a határátkelést kicsit elrontottuk. (Hozzátéve: ha bárki kétségbe vonná az uniós tagságunkat, az kelljen át naponta a röszkei autópályás határállomásnál!) Így a sikeres parkolás után először egy szimpatikus kávéházat kerestünk. Nem volt egyszerű. És nem azért, mert rengeteg közül választhattunk. Tizenkettő előtt pár perccel úgy tűnt, Szabadka minden kávézója és utcára kipakolt vendéglátóhelye dugig van. Kellett egy kis szerencse, hogy leülhessünk, és nem úgy tűnt, hogy turisták között kaptunk asztalt. Persze más a leányzó fekvése, ha három különböző kávéért, két vízért és egy hatalmas Pavlova-süteményért nem egészen háromezer forintot kérnek. A késői ebéd, meg a hazaindulás előtti kávézás is arcpirítóan olcsó volt a hazai árakhoz képest. De talán nem is csak az árak miatt voltak tele a szabadkai teraszok.

A belváros a szecessziós épületeivel természetesen lenyűgöző. Lerobbant, évek óta ingatlan-mutyi gyanús épületet alig látni. Viszont autómentes sétálóutcából, azokra nyíló (szak)üzletekből, parkokból és árnyas fákból van elég. Él, lüktet Szabadka, Szolnokhoz képest a szombat délután olyan volt, mintha valami vásári forgatagba csöppentünk volna. És nemcsak az éppen zajló mézvásár miatt, ami még délután négykor is teljes gőzzel üzemelt, meg talán a városháza előtti igazi, balkáni esküvők násznépei is inkább csak színesítették, mint duzzasztották a „tömeget”.

A városi múzeum – gyönyörű szecessziós házban – inkább kedves, mint profi. Nagyon más elvek szerint komponált a helytörténeti kiállítás, amit szintén csak azért tudtunk megnézni, mert a helyiek jó fejek voltak. Nem váltottunk ugyanis dinárt. Ettől az egy helytől eltekintve mindenütt lehetett kártyával fizetni, euróra se volt szükség. A múzeumi belépőt, 3×200 dinárt, azaz nagyjából kétezer forintot azonban nem tudtuk kifizetni, viszont láthatták rajtunk, hogy tényleg be szeretnénk menni. Intettek. Mentünk. Azt hiszem, én se fosztanék meg egy idegent attól, hogy Szolnok történetében egy kicsit megmártózzon.

A múzeummal szemben, az utca túloldalán áll a szabadkai zsinagóga, amit látni kell. A Szolnokon is kézjegyüket hagyó Jakab-Komor páros valószínűleg legszebb, legzseniálisabb szecessziós alkotása. Belül a fények és a színek tökéletes kompozíciója. Olyan akusztikával, hogy az emelet legtávolabbi sorából is simán hallani és érteni lehetett a földszint közepén álló idegenvezetőt. Az épület körül lévő kert pedig olyan ápolt és rendezett, amilyen egy ilyen ékszerdobozhoz illik.

És persze Kosztolányit se lehetett ki- és egyedül hagyni. A piacot sem. Miként az egykori Engels utca éttermeit sem. Azt hiszem, már meg se lepődtem, hogy az egyik kerthelyiségben, a legyűrhetetlen méretű fogásokat találó, magyarul érezhetően alig tudó pincér, milyen kedvesen, mosolygósan –nem megsértődve amiatt, hogy neki dolgozni kell –, a magyarral próbálkozva szolgált ki, és úgy búcsúzott, hogy „jöjjenek máskor is”. Nem kérdés.
Kicsit kitanulom a határátkelést – merre és mikor érdemes kerülni –, és megyek is. Mert Szolnokról akár két óra alatt is elérhető Szabadka, ahol még rengeteg látnivalóm van, és ami vonz a hangulatos teraszaival és barátságos lakóival.


