Mikor kerül végre a főtérre a firkálók kezére rácsapó városvédő szobra? Lehet meglepően élethű is! Mert a kislány összefirkálása kiver minden biztosítékot.
Nem szeretem a kávét. Lényegében csak a társaság kedvéért iszom, meg hogy kávézókba járhassak. Mert a kávézókat és a kávéházakat nagyon szeretem. Sőt! Szerintem egy város kávézók nélkül olyan, mint egy nő illatok nélkül. Lényegtelen.
Két dolgot egészen biztosan tudok. Egy: Fehér Bélát olvasni kell. Kettő: A rendszerváltás regénye még nem született meg - lehet, nem is fog -, viszont a rendszerváltás környékének Magyarországát megmutató könyvek sorába el kell helyezni az Alszik a doki Betlehemben című kötetet.
Amikor először kaptam levelet a megyei hadkiegészítési parancsnokságtól, nem én voltam a legboldogabb tinédzser Szolnokon. Sőt, még az épületet is utáltam, ahonnan aztán éveken keresztül jöttek a trikoloros szélű levelek. Talán ezért is vagyok elfogult azzal a kiállítással, amit ott rendeztek be, ahol egykor alsógatyában vártam a sorozóbizottság döntésére.
Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el? Egy évünk elszelelt. Dúdolhatnánk dalokat, csavarhatnánk ki verssorokat, ha éppen nem a bőrünkre menne mindaz, ami Szolnokon (nem) történt.
Egy film attól még nem jó, hogy kis költségvetésű. Az sem biztosíték semmire, hogy a sztori színházban működött. És sajnos a korábbi Oscar-díj sem garancia semmire. Mindez nem egykutya.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai 200 kiállítása becsülendő kísérlet arra, hogy a 21. században is népszerűvé tegye a 19. század nagy mesélőjét. Ám ehhez a 20. századi olvasók is kellenek.
Tuti biznisz, ha Szolnok néhány még meglévő, fák törzse köré hajlított hirdetőoszlopával a tulajdonosnak csak annyi dolga van, hogy beszedje a rájuk kerülő plakátok után a pénzt. Persze, lehet, hogy csak a jövő számára szeretné így megőrizni a szolnoki plakátokat. Meg az is előfordulhat, hogy gazdátlan a város, így ezek a függőleges szemétdombok évek óta egyetlen illetékesnek sem fájnak. Így háborítatlanul díszítik Szolnok utcáit.
