Csévéltem magnókazettát ceruzával, törtem ki és ragasztottam le törlést akadályozó és engedő bütyköt kazettán, de sajnos nem raktam el eredeti csomagolású TDK-t, sőt üres csomagolást sem. Palády Zoltán szerencsére igen. És mindent megírt a Magnókazettás emlékeim című könyvében.
Az ismeretlen fotós a mai Boldog Sándor István körút és a Kossuth utca találkozásától fotózta a jelenlegi Baross utca elejét. Nagyjából azt, ahol több mint ötven éve már parkoló található. A fotózáskor a Ságvári körút és a Beloiannisz út sarkán működött a Szigligeti könyvesbolt.
Egy példa, hogy néha jól is elsülhet, amikor a blogSzolnok Facebook-követői csak a közösségi oldalra kirakott fotót nézik, és azt kommentelik. Ezúttal a néhai Sport cukrászda miatt.
Örkény István Kulcskeresők című drámájáról sokan tudják, hogy ősbemutatója azért volt 1975 őszén, Szolnokon, mert a város 900 éves jubileumára készült. Így meg is lehetett feledkezni Galambos Lajos darabjáról, amit ugyancsak ez alkalomból rendelt a város. De talán soha sem készült el.
Képzeljük el, hogy családi megtakarításainkat nem saját belátásunk szerint forgathatjuk vagy kamatoztathatjuk, nem a számunkra szimpatikus bankban helyezhetjük el, hanem az államkasszára kell bíznunk! Borzasztó lenne? A nagyobb családunk, a városunk pénzével pont ez történik.
Az egykori kertmozi – merthogy Szolnokon ilyen is volt – helye, meg a hozzá szervesen kapcsolódó néhai Nemzeti/Vörös csillag filmszínház, pontosabban a volt Nemzeti szálló báltermének 130 éves, magára maradt fala ősszel mutatja a legszebb arcát, amikor a romokat elfoglaló növények elkezdenek színesedni. Hogy mit rejtenek a fák, bokrok vagy meddig tartják még egybe a falakat a növények, ne feszegessük! Miként azt sem, hogy Szolnok közepén mióta is pusztul a város egyik legszebb épülete.
Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el? Egy évünk elszelelt. Dúdolhatnánk dalokat, csavarhatnánk ki verssorokat, ha éppen nem a bőrünkre menne mindaz, ami Szolnokon (nem) történt.
Egy film attól még nem jó, hogy kis költségvetésű. Az sem biztosíték semmire, hogy a sztori színházban működött. És sajnos a korábbi Oscar-díj sem garancia semmire. Mindez nem egykutya.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai 200 kiállítása becsülendő kísérlet arra, hogy a 21. században is népszerűvé tegye a 19. század nagy mesélőjét. Ám ehhez a 20. századi olvasók is kellenek.
