Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el? Egy évünk elszelelt. Dúdolhatnánk dalokat, csavarhatnánk ki verssorokat, ha éppen nem a bőrünkre menne mindaz, ami Szolnokon (nem) történt.
Egy film attól még nem jó, hogy kis költségvetésű. Az sem biztosíték semmire, hogy a sztori színházban működött. És sajnos a korábbi Oscar-díj sem garancia semmire. Mindez nem egykutya.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai 200 kiállítása becsülendő kísérlet arra, hogy a 21. században is népszerűvé tegye a 19. század nagy mesélőjét. Ám ehhez a 20. századi olvasók is kellenek.
Tuti biznisz, ha Szolnok néhány még meglévő, fák törzse köré hajlított hirdetőoszlopával a tulajdonosnak csak annyi dolga van, hogy beszedje a rájuk kerülő plakátok után a pénzt. Persze, lehet, hogy csak a jövő számára szeretné így megőrizni a szolnoki plakátokat. Meg az is előfordulhat, hogy gazdátlan a város, így ezek a függőleges szemétdombok évek óta egyetlen illetékesnek sem fájnak. Így háborítatlanul díszítik Szolnok utcáit.
Ugyanaz a szolnoki esemény, ugyanaz a cél, ugyanazok a résztvevők. A helyszínen. A Facebook bugyraiban azonban két külön buborék, amit Szolnok volt és mostani „első” embere fúj.
A Tisza szálló úszómedencéjében kezdtem a napot, majd a néhai Sztálin téren sétáltam el a vármegyeházáig. A Dózsa György úti megállóban szálltam villamosra. Tovább álmodtam régi álmokat?
Emlékeznek még az M8-as autópályának arra a nyomvonaltervére, ami valahol Szolnoknál kapcsolta volna az M4-hez, azaz új utat nyitott volna nekünk Nyugat felé? Sokszor eszembe jut.
A színészet és a színház dicsérete? Szembesítés a megöregedés problémáival? Az őszinte szerelem győzelme? A mindennel és mindenkivel kufárkodók felmutatása? Sok fa áll ebben az Erdőben.
A csend miatt zárok be. Végleg. Meguntam hallgatni. A Kosztarika valamikor duruzsolt. Ide nemcsak inni, de találkozni meg dumálni jártak az emberek. Ma meg?
