Olyan országban szeretnék élni, ahol a helyi demokrácia születésnapján a kormány azt hirdeti, hogy akár a reklámjukat is megkérdőjelezheted, lehetsz bármilyen, szükség van rád.
Mivel az elmúlt három évtizedben nem láttam a Csak beljebb, Jancsikám! című előadást, így nem tudom eldönteni, hogy a Szín-Mű-Hely új bemutatója remake, felújítás vagy új rendezés.
Danka István, mint a megyei tervezővállalat fotósa, 1981 tavaszán felmászott az akkor még működő Ságvári Endre Művelődési Ház tetejére, hogy megörökítse a Nerfeld-palota bontását.
Egy tervből kifelejtett étterem kapcsán megpróbáltam számba venni, hogy a nyolcvanas évek elején hol ebédelhettek a Szolnokon dolgozók. Több ezer ember napi menüjéről volt szó.
Szolnok két turisztikai attrakcióját, a RepTár-t és a Várkapu látogatóközpontot összekötő, több pályázatban és nagyívű tervben is megénekelt Tisza-parti sétány egyik látványossága, az évtizedek óta pusztuló, a 19. századból való vasúti épület. Jól mutatja Szolnok gazdagságát, a város évtizedes elkötelezettségét a múlt és jövő iránti, más tulajdonának tiszteletben tartását, a helyiek érdeke elé helyezését. Emléktáblával kellene már jelölni a város e jellegzetes pontját. Íme, Szolnok?
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
