Egy átlagos hétköznap délután a helikopteres körforgalomtól (15.45) a Vörösmező utcai lámpáig (16.15) harminc perc alatt jutottam el autóval. Alig egy órával később, ismét a helikopter alatt álltam be a sorba, és nagyjából ugyanennyi idő alatt tettem meg a szűk három kilométert. Persze, minek megyek arra meg pont ebben az időben. Csak szólok, hogy a 442-es lassan becsúszik a Kertvárosba, tehát ezeket a délutáni időtöltéseket tekintsük gyakorlásnak az ígéretek útján.
Molnár Róbertet rádiókból, rendezvények konferálójaként és zenészként is ismerhetik, miközben lelkes természetvédő is. Idén nyáron pedig elindította a Szolnoki Faitatók csoportot.
Így nézhetett ki Szolnok korzója az első világégés előtti hetekben. A Kádár cukrászda már emeletes, a Hitelbank évek óta áll, és a Barta-palota tornya is látszik az utca végén.
Egy francia TGV vezetőállásában érzi igazán a magyar múzeumlátogató, hogy elszáguldott mellettünk a világ. A Mulhouse-i Cité du Train vasúti múzeum nemcsak róluk, rólunk is szól.
A szolnoki állomás 12 éve európai színvonalú, a várost az M4-es mellett az M8-as autópálya is eléri, a citromsavgyárat pedig felújították az átadás óta. Szolnok az ígéretek földje.
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
