Szolnok lakossága bő évtized alatt érte el újra a második világháború előttit. Talán ennek is volt köszönhető, hogy komoly lakáskrízis csak az ötvenes évek második felétől volt a városban.
Ránk is ránk férne valaki, aki a gyűlölködés helyett az összetartozásról „szól”, aki egy aprócska nép fiaként egy kontinenséért áll ki. Még akkor is, ha egy ilyen esemény nekünk csak álom.
Mit kezdhetett volna vele? Mármint a fittneszgépet vásárló, azt hazacipelő, tiszta otthonában felállító, a felesleges csomagolással szembesülő szolnoki. Időigényes edzésprogram lett volna a dobozt feldarabolni és hulladékudvarba vinni. Ebben az egyébként is szemetes, rendetlen városban az utcán jó helyen lesz – gondolhatta a szolnoki közterületek állapotán minden bizonnyal háborgó házisportoló. És bízhatott benne, hogy a köz költségén eltűnik a szemete. Miért ne, ha így is lehet?
Miként Pávek úr tudja, hogy pincéje hányadik lépcsőjén lesz ideális hőmérsékletű a sör, a Damjanich múzeumban vendégeskedő Ez sör! kiállítás is pont annyit mesél és mutat, ami még jólesik.
A Belvárosi nagytemplom tornyából sokszor készült szolnoki látkép az első világháború előtt. Például e fotó is, ami azonban csak a 20. század első négy évének valamelyikében születhetett.
A Tisza szálló úszómedencéjében kezdtem a napot, majd a néhai Sztálin téren sétáltam el a vármegyeházáig. A Dózsa György úti megállóban szálltam villamosra. Tovább álmodtam régi álmokat?
Emlékeznek még az M8-as autópályának arra a nyomvonaltervére, ami valahol Szolnoknál kapcsolta volna az M4-hez, azaz új utat nyitott volna nekünk Nyugat felé? Sokszor eszembe jut.
A színészet és a színház dicsérete? Szembesítés a megöregedés problémáival? Az őszinte szerelem győzelme? A mindennel és mindenkivel kufárkodók felmutatása? Sok fa áll ebben az Erdőben.
A csend miatt zárok be. Végleg. Meguntam hallgatni. A Kosztarika valamikor duruzsolt. Ide nemcsak inni, de találkozni meg dumálni jártak az emberek. Ma meg?
