A néhai Mezőgép előtti zebra gát felőli oldalán tátongó lyuk lehetne akár az állami közútkezelőé is, hiszen országos főutat keresztező gyalogátkelőnél tátong. Persze lehet a városé is, hiszen egy belterületi „járdán” van a folytonossági hiány. Esetleg azokhoz a közműcégekhez is tartozhat, amelyeknek a vezetékei a sózás vagy a rossz minőségű beton miatt egy ideje fedetlenek. Vagyis mindenkié, tehát senkié. Baleset esetén ki lenne a felelős? Szolnokra is ráférne már a „Járókelő”!
Abban nem vagyok biztos, hogy Szolnok utolsó konflisa látható ezen a képen, az azonban bizonyos, hogy a fogat a vasútállomástól a centrum felé indult az akkori Beloiannisz utca végén.
Van abban némi keserű áthallás, ahogy magára maradt Simon Ferenc Ápolónő gyermekkel című alkotása az egykori Abonyi úti iskola udvarán, ahová húsz éve helyezték át, 42 éves korában.
Tévedtem. Szolnoknál nem 1909. március 15-én ívelt át utoljára fa közúti híd a Tiszán, hanem 1945 nyarától talán 1946 első feléig. A „szép Tisza-híd” romeltakarítási fotói igazolják ezt.
Illúzióimat rég elvesztettem, de a remény nálam még mindig nem akar kimúlni. Bár, amikor egy helyi képviselő nincs tisztában a helyi médiaviszonyokkal, azért közel az elmúlás.
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
