Lehet, hogy a Cirkuszhercegnő Kálmán Imre legtöbbet játszott operettje, de története és betétdalai alapján feltételezhetjük, hogy hamarosan elveszti ezt a rangját. Egyszerűen azért, mert szűk száz esztendő távlatából értelmezhetetlenek a szereplők és a helyzetek. A dalok pedig oly harmatosak, hogy szerintem évtizedekkel ezelőtt is fizetni kellett a suszterlegényeknek egy-egy dallam megtanulásáért.

A szolnoki nézőknek viszont szerencséjük van, hogy ezt a védhetetlenül elavult és unalmas darabot olyan rendező vette a kezébe, aki minden körülmények között szórakoztatni akarja a nézőit. Radó Denise így telepakolta a Cirkuszhercegnőt meglepő mutatványokkal, elképesztő gegekkel, szórakoztató illetve néhol védhetetlen poénokkal. És még csak arra sem ügyelt, hogy a legszebbnek gondolt szerelmi duettek közben ne legyen néhány remek fricska a háttérben, amin legalább nevetni lehetett. Nem szeretném lelőni a poénokat, de a hatalmas torta, a lufitól beszívó énekesek, a külön életet élő kőszobrok mind-mind azt a célt szolgálják, hogy ha már meg kell néznünk ezt a darabot, akkor legalább legyen egy jó esténk.

Jánoskúti Márta jelmezei ismét minőségi anyagból készültek, és nemcsak szépek, de olykor rá is tesznek egy lapáttal a karikatúrára. A kilenc fehérruhás tiszt némelyikén úgy áll a sapka, mintha a Keleti pályaudvar hordárjai kaptak volna kimenőt, Karczag Ferenc cirkuszigazgatói jelmeze pedig Leó és Fredet idézik. A táncos fiúk testhez simuló ruhái pedig arra engednek következtetni, hogy a Cirkuszhercegnőből mindenki viccet próbált csinálni.

Egyedül talán a premier primadonnája nem, akinek halovány énekhangjában az volt a legjobb, hogy legalább nem zavart bennünket a körülötte zajló poénok élvezetében. És, akit Kertész Marcella a másodhegedűs női főszerepben ismét leiskoláz nemcsak hangban, de játékban és táncban is.

A legjobbak azonban Mészáros István (Pulcher) és Lugosi Claudia, akik a kvázi harmadik felvonásban minden szenvedésért kárpótolnak. Az operett egyvelegük pedig parádésan bizonyítja, hogy szegény Kálmán Imrének erre a darabra egyetlen jó puskapora sem maradt. De figyelmet érdemel Dósa Mátyás és Ónodi Gábor bohóc párosa is, ahogy a három gyerekszereplő közül Lukács Istvánt – az egyetlen kisfiút – is ki kell emelni lelkesedése okén.

Nem tudom persze, hogy mi volt ezzel a darabbal és főleg a rendezéssel Radó Denise célja. A darab ugyanis csapnivaló, a rendezés és a társulat viszont rettentő szórakoztató. Így mindenkinek azt javasolom, hogy piros bohócorral üljenek majd be a nézőtérre, ezzel is figyelmeztetve a többieket, hogy a szolnoki Cirkuszhercegnő csak akkor működik, ha a közönség is részese a játéknak. Menjenek, nevettessenek és nevessenek, az alapanyagot, a nagyoperettet meg felejtsék el!

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)