Eddigi életemben vagy nem láttam még svájci filmet, vagy felejthető volt, és nem hagyott bennem mély nyomokat a semleges kantonállam egyetlen mozija sem. Pedig, ha olyan szinten képesek magukról és közben rólunk, fehér európaiakról is ironikus komédiát készíteni, ahogy a 2023-as Bon Schuur Ticino-ban sikerült, akkor érdemes figyelni a sokat irigyelt ország filmjeire. A nálunk csak 2025-ben Bonzsúr, Svájc! címmel mozikba került alkotás ugyanis számomra a tavalyi év egyik legjobb külföldi filmje, ráadásul egy olyan európai alkotás, ami jó ideje és még jó ideig aktuális az öreg kontinensen. Pedig az egész nem több mint egy elsőre képtelenségnek tűnő gondolatkísérlet, illetve annak legyőzése. Annyira abszurd az alaptörténet, hogy a 21. század húszas éveiben már simán elképzelhető.

Mert miért pont a svájciak úsznák meg, hogy egy kőgazdag, de még nagyobb gazdagságra vágyó polgártársuk bedobjon közéjük egy olyan hülyeségbombát, ami aztán szétfeszíti az addigi békés hétköznapjaikat. Ugye mi, kelet-európaiak regényeket és történelmi könyveket tudunk megtölteni azzal, hová vezetett, amikor futóbolondok azt találták ki, hogy egy országon belül mindenkinek ugyanazt a nyelvet kell beszélnie. Svájcban meg még mindig négy nyelv a hivatalos. De hát Svájcon kívül hány európai ország van, ahol politikai karriereket, szoborban végződő háborúkat lehetett egyetlen nyelv erőszakos kizárólagosságára alapozni. A Bonzsúr, Svájc! egy gondolatkísérlet: mi történne az amúgy békés alpesi országban, ha egy népszavazáson úgy döntenének, hogy a jövőben csak franciául lehet beszélni?

Például a csak németül beszélő svájciak elözönlenék a szomszédos Németországot, ahol már születhetnének is a magyar propagandamédiában ma már teljesen megszokott riportok, miszerint a menekültek taccsra teszik a németek életét. Bakter Lézer Johnny felvonyítana örömében a kitalált riportban elhangzó mondattól, miszerint a német családanya azon aggódik, hogy az öt új svájci osztálytárs miatt a gyereke majd nem tud megtanulni rendesen németül. Atya ég! Csak most esik le, hogy szegény svájciak azt hiszik, kitaláltak valamit, miközben mi évek óta abban élünk. És nem vigasztal, hogy nem csak mi, de körülöttünk egyre többen, ami kiváló megágyaz ahhoz – ahogy az ebben a filmben is látszik –, hogy az amúgy békésen egymás mellett élők lassan egymásnak essenek.

Nem akarok minden Magyarországon fájó svájci poént lelőni, bár azt hiszem, nem kevés szerencse kell ahhoz, hogy valaki elkapja még ezt a filmet, de a Che Guevara paródia is parádés. Az egynyelvűség miatt akár fegyverrel is kiválni készülő olasznyelvű tartomány szeparatistáit ugyanis egy pontosan olyan alak vezeti, mint aki Kubát és Dél-Amerikát is lángba borította hat-hét évtizede. És amilyen alakokkal Európa nagy része is tele van, miközben egyre kevesebb van az olyan férfiból, mint a vérontást akaró népvezér filmbeli társai, akik a szomszédok felkoncolása helyett inkább hazamennek a feleségükhöz, az addigi nyugodt életükbe. Azt hiszem, a svájciak el se tudják képzelni, hogy ilyen mese Európában talán csak náluk fordulhatna elő, mert mindenhol máshol a vezérek és seggnyalóik inkább halálba küldik a honfitársaikat, csakhogy nekik legyen igazuk.

Azt hiszem, mindeközben szinte mellékes, hogy a Bonzsúr, Svájc! tulajdonképpen egy szerelmi történet, meg egy jól sikerült James Bond paródia, merthogy egy franciául megtanulni képtelen egykori rendőrt küldenek a lázadó olaszok felderítésére, aki beleszeret egy lázadó olasz nőbe, miközben egy futóbolond titkos ügynököt kap kollégának a munkájához. Ha ennek a hármasnak a bumfordi bolondozásaira koncentrálnánk, akkor a Bonzsúr, Svájc! egy vállalhatatlan, Zs-kategóriás komédia lenne. Ám mivel a Peter Luisi – aki a forgatókönyv írása mellett rendezője, vágója és producere is a filmnek – inkább csak feldíszítendő váznak használja a blődli alaptörténetet, számomra klasszikus születik. Hiszen kell-e nagyobb hasbarugás, mint amikor a svájci polgárháborús előkészületekről színesbőrű riporterek tudósítják távoli országaik polgárait nagyjából úgy, ahogy a Nyugat-Európai nagy tévétársaságok az ázsiai és afrikai konfliktusokról beszámolnak. Megérdemelt pofon a világot meghódító nagy fehér törzsfőnököknek.

Mondanám, hogy hatalmasokat nevettem, felhőtlenül szórakoztam életem első, emlékezetes svájci filmjén, de ez nem igaz. Mert görcsbe rándult gyomorral néztem, hogy milyen könnyen tudunk önveszélyes barmok lenni. Nem kell csak néhány szép szó, pár idióta indok – hiszen például az egynyelvű ország tényleg egyszerűbben működtethető, mint egy többnyelvű –, valami látszatdemokratikus népszavazás, és már nyakig ülünk a slamasztikában. Mert olyan balfék, de szerethető hősök, meg józanul gondolkodó polgárok tényleg csak a mesékben vannak, mint amilyenek a Bonzsúr, Svájc!-ban megmentik Svájcot az európaizálódástól.