Robert Capa nem volt fotóművész. Capa fotóriporter volt, aki nem csak benézett a masinája keresőjébe és kattintott, hanem a pillanat töredéke alatt meglátta a témát, komponált, és a képeivel történeteket mesélt. Ehhez persze elengedhetetlen volt, hogy olyan helyeken járjon, ahol valóban volt fényképezni való. És ez lett a végzete is.
Robert Capa nélkül nem érthető meg a XX. század történelme. Capa ugyanis a nagy események kis szereplőit, az embert mutatta meg. Nem tolakodóan, nem a mocsokban turkálva – pedig volt benne része bőven -, hanem valóban közelről és belülről. A normandiai partraszállás idején készült – és megmaradt képei – mindennél többet mondanak azokról a fiúkról, akik lassan hetven éve elindultak egy távoli kontinensre, hogy véget vessenek az emberi hülyeség tobzódásának. A felszabaduló Franciaországból küldött fotói éppúgy szólnak a lelkesedésről, mint az önmagukból kivetkőző, bosszúért kiáltó korábbi megalázottakból megalázóvá előlépő emberekről. A szicíliai hadműveletek fotói a hősök nem éppen hősies hétköznapjait mutatják pátosz és mindenféle manír nélkül. A Szovjetunióban készült riportképek pedig oda engednek bepillantást, ahová nem nagyon szerették volna, hogy belássunk: az új embertípus régi élethez ragaszkodó hétköznapjaiba.
Lenne helye Robert Capanak a mai magyar sajtóban? Egy frászt. Capa nem fotózna széttett lábú, teljesítmény nélküli celebeket, végtelenül primitív, pillanat politikusokat és szakmányban gyártott álhíreket. Ha ma élne Friedmann Endre, ma is elmenne. Oda, ahol megfizetik, ha valaki a valódi hírek nyomába ered, a történések közelében akar dolgozni. Oda, ahol van igény a saját zavaroson kívüli hírekre. Friedmann Endre, ha mégis itthon élne, kirúgott fotóriporterként tengődne, és talán rácsodálkozna arra a rengeteg fotóművészre, akik a magyar sajtót boldogítják.
Ezért is kell mindenkinek megnéznie a szolnoki Capa kiállítást. Csak egy picit időzzenek el a képek előtt, és belátják: a jó fotó több annál, mint egy pillanat megörökítése. A riportkép nem illusztráció, helykitöltő, hanem egy önálló történet, ami érzelmeket kavar, gondolatokat ébreszt. Tessék ránézni Hemingway kéziratot olvasó portréjára! Az ember azt érzi, hogy azonnal Hemingwayt kell olvasnia.
Május végéig egy ritka kincsestár időzik a közelünkben. Sok mindent láthattunk már a Szolnoki Galériában, de ennyire fontosat kevésszer. Használják ki a lehetőséget! Többször is megéri.