Még mielőtt az asztali örömökről kezdenék áradozni, szánjuk néhány sort a március végén megnyílt új, szolnoki, olasz étterem, az Amo la Pizza elhelyezkedésére. Félreértés ne essék, de a néhai IV. kerületünk – a régi térképeken Lengyel-telep és Cigányváros – kis túlzással Szolnoknak olyan része, mint az olasz városok kikötőinek a környéke. Kell fantázia és a jövőbe vetett hit ahhoz, hogy meglássuk benn a lehetőséget. Amennyiben csupán sima üzleti megfontolások vezették volna az Amo la Pizza kitalálóit, akkor egészen biztos, hogy nem itt nyitnak nápolyi gyökerű éttermet, sőt, ha tanácsadókra hallgatnak, akkor is messzire viszik a kemencéjüket. Ám úgy tűnik, valami más vezette őket: a hatalmas szívük vagy az álmaik. Ezért pedig hálás lehetne nekik nemcsak a környék, de az egész város is – mondjuk, egy normális parkolóval. Egy ilyen hely ugyanis felértékeli a környéket azzal, hogy hitet tesz mellette. („Ki fog ez épülni!”)
Szóval, ha nemcsak olaszosat, de valami igazán jót és különlegeset is akarnak enni Szolnokon, akkor a Szántó körúton induljanak el, aztán a Meki és az osztrák benzinkút, meg az alkatrészkereskedők után kanyarodjanak jobbra, és a Tomory Pál utcában megtalálják az új olasz éttermet. Aminek még mindig ne beszéljünk a kínálatáról, merthogy a belső, a dizájn is megér egy másik „misét”. Ez nem oda lett kenve, hogy „nesztek, ez az olasz”! Nem! Ezt az utolsó szögig megálmodták, végig gondolták, és szeretettel megépítették. Nem tolakodó ízléssel, nem túltolt modernséggel, hanem egyszerűen csak szépen, praktikusan és kényelmesen. Például a földszinti asztalokhoz választott székek az íves támlájuk, a háttartásuk miatt is kiemelendők.
Persze tudom, hogy a ma még fura helyválasztás és a kellemes belső tér semmit se érne a megfelelő konyha és személyzet nélkül. Miként azzal is tisztában vagyok, hogy az elképesztő asztali örömök a dizájnt is képesek szebbé tenni. De mindez lényegtelen, hiszen sokkal fontosabb, hogy az Amo la Pizza nem egy üzletileg felépített olasz életérzés, hanem valóban egy cseppnyi Olaszország Szolnokon. Nem átverés, nem csalódás, hanem per pillanat maga a csoda. Igaz, engem már azzal levettek a lábamról, hogy a hűtőjükben a több mint húsz éve megszeretett, de csak az olasz tengerparton kapható üdítő is megtalálható.
Ezeknél azonban fontosabb mindaz, ami az asztalra kerül. Először is egy vállalható összeállítású, kellő tételszámú, valóban olasz étlap (egy kivétellel, de erről még később). Levesük például csak egy van, de esküszöm, ne menjen oda, aki azt nem kóstolja meg. A legforróbb nyarak, legédesebb paradicsomjai köszönnek vissza a tányérból, ahol levesnek nem is nevezhető állagban tobzódik a valóban inkább gyümölcsnek, mintsem zöldségnek tekinthető csoda. Ehhez képest március végén persze haloványabb volt a paradicsomos bruschetta-juk, bár benne a nyár ígérete.
Egy ilyen helyen elsőre persze pizzát kell enni, és a tésztájukról ki merem jelenteni, hasonló jelenleg nincs Szolnokon. Ez nekem Olaszország, a tenger és a nyár, azaz majdhogynem tök mindegy, milyen feltéttel rendeltem. Ám az biztos, hogy legközelebb vargányás rizottót kérek, amibe ezúttal csak beleeszegetni tudtam, de teljesen elképedtem. Nem találok szavakat rá, mert az, hogy finom, az kevés. Most annyit tudok rá mondani: eszméletlen. És persze a desszert sem maradhatott ki: citromos habbal töltött profiterol. Jaj! A pokolba vezető út jó séfekkel van szegélyezve.
Az Amo la Pizza újra csak azt mondatja velem, hogy van remény, Szolnok még mindig nem veszett el. Az a város ugyanis, ahol vannak ilyen hely létrehozására vállalkozók, akik a pénzüket tényleg valami kis helyi csodába fektetik, és láthatóan nem a máról-holnapra való meggazdagodás a cél, meg a lenyúlás vezérli őket, az a város nem veszhet el. Főleg, ha példát vesznek róluk. Mert azt véssük fel: nyílt egy olasz étterem, ahol az olasz desszertek mellett az étlapon ott a Szolnoki habos isler is, aminek minden helyi étterem kínálatában folyamatosan szerepelnie kellene.
Sok sikert! Kitartást! Én már tudom, hogy mikor megyek legközelebb.
