Soha nem hozott lázba a foci. Nagyjából annyi gyerekkori élményt tudok felidézni a játékkal és a magyar válogatott nemzetközi szerepléseivel kapcsolatban, hogy 1982-ban, a Salvador elleni 10-1-es mérkőzés után egy pillanatra elhittem: újra lehet Aranycsapat. A bőrt is egyszer próbáltam komolyabban kergetni, aminek egy máig az álamon lévő SZTK-varrás lett az eredménye. Talán túlzás, de a mexikói VB részvételünkről is leginkább abból értesültem, hogy a Dolly Roll előállt egy vállalhatatlan dallal, amit 2016. június 2. előtt agyba-főbe játszott a Magyar Rádió és Televízió.

Amikor június 3-án reggel beértem a suliba, üzemgazdaság óra előtt a tábla már teljesen össze volt firkálva. Minden négyzetcentiméterén volt valami, ami arra utalt, hogy a következő mérkőzéseket hatalmas gólkülönbségekkel nyerjük, és bizony minimum továbbjutunk, de még világbajnokok is lehetünk. Nem láttam a meccset, de azon a reggelen tényleg érezni lehetett a döbbenetet, meg a hitetlenséget. A focira rácuppant osztálytársaim meg elkeseredettségükben nem tehettek mást, mint kimaxolták az álmaikat. Pusztainé pedig szolidaritásból nem töröltette le a táblát.

Aztán következett a töri óra, Baranyi tanár úrral. Ahol nem a középkorról volt szó. Hanem a pipogya, tespedt, semmirekellő ifjúságról, vagyis rólunk. Akik miatt ilyen szégyenteljes vereséget szenvedtünk a Szovjetuniótól. Esküszöm, 15 éves fejjel, nem hittem a fülemnek. Mi van? Mi tehetünk a magyar válogatott béna szerepléséről, meg az egész magyar sport tragikus állapotáról, és lényegében a rendszer hazugságáról? Mi, akiknek a döntéshozó felnőttek mindig megmondták, hogy merre van az előre, és mit kell csinálni. Hú, milyen cifra jelzőket kapott szegény tanár úr az óra után. Ma már persze értem, mi voltunk kéznél, akiken levezethette dühét és bánatát, meg valamiféle magyarázattal is szolgálhatott, leginkább önmagának.

Körülbelül egy évvel később, amikor a Dolly Roll Viva Mexico! című dalát már az archívumokból is kihajították, azon kaptam magam, hogy mégiscsak Baranyi tanár úrnak lett igaza. Az irapuatoi szégyen kiköszörülését ugyanis az ifjúságon kezdte a rendszer. A nagy átszervezésnek köszönhetően, 1987 kora nyarán, a fővárosban megalakult a Magyar Diáksport Szövetség. Elnöki székébe pedig Czinege Lajost, nem sokkal korábban leváltott hadseregtábornokot, bukott honvédelmi minisztert ültették. Miután valami tanácsházi, kényszeredett ifjúsági összejövetelen én voltam az egyetlen, aki kinyitotta a száját, engem delegáltak e jeles eseményre. És a lelátón valami furcsa érzés fogott el. Attól lesz megoldva az ifjúság és a sport, ha egy ilyen kivénhedt minisztert „érdemei elismerése mellett, más fontos beosztásba helyeznek”?

Azon az őszön sorra alakultak az iskolákban a DSK-k. Amivel nem is lett volna semmi baj, de az azért elég vicces volt, amikor Vígh tanár úr egyik nap felolvasta a Néplapból az aktuális sporteseményeket. Csak ilyen DSK alakulásokat sorolt a lap sportrovata.

Persze azóta sok stoplit elkoptattak már az újabb és újabb aranylábú gyerekek, és most először jutottunk odáig, hogy talán köszörüljünk valamit azon a 30 évvel ezelőtti csorbán. Főleg, hogy a Szovjetunió se létezik már, és Czinege elvtárs se. Igaz, a Dolly Roll lelkesítő förmedvényét elővette a napokban valamelyik elvetemült rádiós szerkesztő. Amivel megértő vagyok, mint Baranyi tanár úr 1986-is kirohanásával, hiszen van már néhány olya korosztály, akiket ez a korabeli játszási listákról hirtelen eltűnt dal semmire sem emlékezteti.