Szolnokra beszökött Párizs. Egy nyári vasárnapon ott bóklászott kicsit a Tisza-partján, a gesztenyefák alatt. Friss fuvallatot hozott, festményeket, rajzokat, művészi installációkat, hogy aztán elvigye a förgeteg. Fiatalok hozták, de nem hagyhatjuk, hogy csak egyszeri legyen, ami megismételhető.
Egyszeri, de megismétlendő
A vasárnapi vihar előtti utolsó pillanatokban szaladtam ki a Béres József sétányra, hogy Szolnok legszebb fasora alatt láthassam a Piktúra szabadtéri kiállítást. Még csak valahol a szomorú sorsú Tisza szálló előtt haladtam, amikor feltűntek a gesztenyék alatt sorakozó festőállványok, a fákra aggatott képek és installációk. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy utazok: Párizsban, a Szajna partján járok. Már elsőket lökte a készülődő vihar, mégis inkább azt éreztem, valami különleges szellő járja a Tisza-parti sétányt, amit fiatalok fújnak. Ha pátoszos akarnék lenni: a jövő. Ha objektív: a szolnoki Magiszter Művészeti Szakgimnázium végzős dekoratőr és grafikus hallgatói, akik egy szabadtéri kiállítással zárták tanulmányaikat.
A homlokomra csaptam: mekkora ötlet! Szolnok legszebb galériáját nyitották meg június 14-én, egyetlen rövid napra a gesztenyefák alatt. Ott, ahol tulajdonképpen kora tavasztól késő őszig, de lehet, hogy még télen is, folyamatosan képeknek, bemutatóknak, rendezvényeknek, vagy éppen művészeti vásároknak kellene lennie. Legalább hétvégenként. Megtelhetne élettel, kultúrával az a pár száz méter. Atya ég! Kovács Ferike meg a Szemaforosok és egy majdnem harminc évvel ezelőtti emlék ugrott be az első kép előtt. Pontosan ide toltak ki akkor egy fekete zongorát a színházból, egymásnak adták a billentyűzetet, és játszottak itt mindent, sanzontól a klasszikusokig. És pezsgett a sétány.
Rohannom kellett, alig pár másodpercem jutott a kiállított művekre, mégis iszonyatosan élveztem. A ruhakompozíciót, ami talán Monet tavirózsáira, liliomaira reflektált. Szolnok oltárszerűen kivágott, kartonra festett, kékben játszó látképét. Azt áttört képben maradt színes marionett figurákat, akiket már táncoltatott a szél. Az arcképeket, a modellekről készült tanulmányokat, a régi bőröndből kreált üzenetet. Hahó! Művészpalánták nevelkednek közöttünk. Kreatív, friss szellemek száguldoznak az egyre dohosabb, rosszkedvű világunkban. Engedjük be őket! Engedjük ki őket! Mint a fülledt meleg után ránk törő nyári vihar, frissítsék fel a várost!
A végén már futottam. A kiállítást szervező lelkes pedagógusok és az ifjú művészek pedig sebesen kapkodták össze a képeket. Egyetlen napra terveztek, és csak pár órát raboltak el tőlük az égiek. Talán mert érezték, hogy a járvány miatt veszélybe került zárókiállításnak ennyivel tartoznak. De az is lehet, hogy akkor és ott kiszabadult valami szellem a palackból, ami miatt ezen a remek helyen sorra nyílnak majd a kiállítások, egymásnak adják a fák árnyékát a különleges programok. Mert a Piktúra kitalálói miatt beszökött a művészet a Tisza-parti sétányra, és olyan jó lenne, ha örökre ott is maradna. Ki, mi lesz a következő?
