Kis túlzással azt mondhatom, hogy alsós éveim egy pingpongasztal körül teltek. Merthogy a mi iskolánk udvarán is állt egy ilyen betonból öntött asztal, aminél vérre menő forgózások, illetve 11-es vagy 21-es partik zajlottak. Annyira népszerű volt ez a sport, hogy akinél éppen nem volt ütő, az kézzel állt be forgózni – azaz kézi soft-tal játszott -, akinek meg nem futotta a 70-80 forintos egyszerűbb vagy a 350 forintos nagyon menő eszközre, az egy vágódeszkával – azaz házi soft-tal – is partiképes volt. Nem jártunk semmiféle edzésre, de a mai napig tudom, volt Klampár Tibor vagy Jónyer István, akiknek azonnal a bőrében éreztük magunkat, ha csak egy picit is jobban ment az adogatás vagy az ellenfelet szívató lecsapás meg csusza.
Ebből következően hihetetlenül irigyeltem azokat a lakótelepi srácokat, akik a vakáció idején is pingpongozhattak, hiszen nem volt lakótelep, aminek a játszóterére ne állítottak volna fel néhány betonból öntött asztalt. A profibb helyeken fém hálót is szereltek rájuk, így tényleg csak egy-két labda, meg valami ütőre emlékeztető eszköz kellett a játékhoz. Lehet, hogy tévedek, de az ország néhány lakótelepén és játszóterén megfordulva nekem úgy rémlik, mintha a hetvenes-nyolcvanas évek nemzeti tömegsportja lett volna az asztalitenisz. Szinte mindenütt állt legalább egy asztal. Hogy miért, azt persze nem tudom – ezért is örülnék a bevezetőben említett dolgozatnak -, de a mából nézve az az érzésem, mintha a lakótelepen élő, szocialista embertípus lekötésére, pontosabban szabadidejének hasznos eltöltésére találták volna ki a tömeg-pingpongot.
Aztán a rendszerváltást követően – pontosan nem tudom, mikor és miért – kiment a pingpong a divatból. A sok esetben beton vagy aszfalt placcra állított asztalok azonban maradtak. Legalábbis addig, amíg be nem indult az uniós normáknak megfelelő és közösségi forrásból finanszírozott modern játszóterek építése, ahol nem volt helye a vaslábakon álló, vashálós betonasztaloknak. Sorra tűntek el, így ma már csak néhányat találhatunk Szolnokon, kivétel nélkül rendkívül rossz vagy éppen használhatatlan állapotban.
A Széchenyi lakótelepen élők talán majd kijavítanak, ám addig azt kell állítanom, hogy egyetlen ilyen szabadtéri pingpongasztalra lehet bukkanni ott. Meglepő módon annak is az újabb, Zagyvarékas felé eső végén, a Lovas István utcában (3. kép). Ennek a lábait is betonból öntötték, lapjának pereme pedig az a kellemetlen vaskeret, ami sokakon hagyhatott lila foltokat. A körülötte lévő játéktér nem lett lebetonozva, így a fű burjánzását elnézve talán kijelenthetjük, hogy régen adogattak már körülötte.
Számomra emblematikus a Móra Ferenc úti lakótelepen, a Szolnok Ispán – egykori Kun Béla – körúti házsor mögötti két asztal, amelyek legalább negyven évesek. Ezt abból gondolom, hogy a Szolnok alapításának 900 éves évfordulójára kiadott kötetben már látható az egyik, természetesen lelkesen pingpongozó lakótelepi srácok társaságában (ez a cikk első fotója). Ezeken sem mostanában játszottak utoljára, az egyiknek a közepéből például hiányzik pár centi. Azt hiszem, az asztallapok se lennének már alkalmasak az adogatásra, hacsak nem olyan játékot akarunk, amikor labda útját a göröngyök és lyukak véletlenszerűen megváltoztathatják.
Meglepődtem, amikor az Ady Endre út másik oldalán is találtam régi pingpongasztalokat (címlap kép). Ráadásul az utcára merőleges két tízemeletes között három ilyen áll egymás mellett, és a vashálók is a helyükön vannak. Persze, adogatni ezeken sem lehetne, mert a felületek erősen kátyúsak. Pedig az asztalok körül leaszfaltozott hatalmas placc miatt komoly meccseket is lehetne vívni.
Elfeledett pingpongasztalokat a Tiszaligetben is találni, igaz, nem lakótelepen vagy játszótéren, hanem a strandon, illetve a Motel melletti üdülő kertjében. A strand régi bejáratától nem messze, a nyári öltözők és a csúszdás medence között három asztal áll (4. kép). Természetesen ilyenkor még senki nem használja őket, bár ahogy a körülöttük lévő füves-göröngyös területet nézem, nem lenne sok kedvem itt adogatni. Úgy tippelem, mégis ezeknek az asztaloknak van a legtöbb esélyük arra, hogy még labda érintse őket. Ami nem mondható el a pólóaréna után lévő, sarki, vállalati üdülőre emlékeztető telken található asztalról, ami leginkább különleges lába miatt lehet emlékezetes, és nem az utóbbi években zajló asztalitenisz csatákról.
