A józan paraszti ész azt diktálja, hogy bármilyen nagyobb beruházás előtt – legyen szó új autó vagy nagyobb lakás esetleg egy nyaraló vásárlásáról – az ember végiggondolja, miből is fogja fenntartani, működtetni az új szerzeményét. Persze előfordulhat, hogy egy új, korszerűbb autó használata kevesebbe kerül, mint egy elavulté, miként az is megeshet, hogy egy újépítésű, modern otthon rezsije jóval alacsonyabb, mint egy régié. Sőt, egy jó helyen lévő nyaraló alkalmi bérbeadás még hozhat is, nemcsak vihet. Ugyanakkor az esetek többségében – főleg, ha hitellel is számolunk – az ilyen családi beruházások után nem csökken, hanem növekszik a kiadás. Aki pedig nem számol ezzel, nem méri a bevételeihez (jövedelméhez) az könnyen kerülhet bajba, és a legszebb autó, ház, nyaraló is több bosszúságot okoz majd, mind örömet, sőt a végén az elköltött, befektetett pénz is elúszhat. Láttunk ilyeneket az elmúlt évtizedekben Magyarországon.
Úgy tűnik, a józan paraszti ész, vagy az előrelátás azonban nemcsak az egyszerű emberekből, de a nagy állami, önkormányzati vagy éppen civil szervezeti beruházások esetében is hiányzik a végső döntést meghozókból. Ne menjünk messzire, csak nézzünk körbe az elmúlt évtizedben épült, meglehetősen drága focistadionok háza táján, és láthatjuk, akad üresen álló, mert a működésre már nem futotta. De lehet mutogatni ilyen kulturális beruházásokat éppúgy, mint elsőre jó üzletnek tűnő – mert például uniós pályázati pénzből valósult meg – önkormányzati projekteket is. Ezek többségében közös, hogy a kivitelezők – legalábbis a fővállalkozók – soha nem jártak rosszul, hiszen az átadás pillanatában már pénzüknél és hasznuknál voltak. De ugyanez mondható el az álmokat megfogalmazó pályázatírókról, tervezőkről és politikusokról is, hiszen a beruházások többségére valahogy összejön a forrás, és a fenttartás hétköznapjaira majd csak a csili-vili átadási ünnepség után kell gondolni.
Nem tudom, hol tart éppen a tiszaligeti vízilabda aréna fenntartása körüli huzavona a város és az egyesület között. Pedig milyen világraszóló ünnepséget rendeztek, amikor Szolnokon újra fedett medencét tudtak átadni, és milyen jól hangzott, hogy a beruházás, a kivitelezés magántőke bevonásával valósult meg. Csak remélni tudom, hogy néhányan már akkor pontosan kiszámolták, hogy a nyereséggel nem működtethető létesítmény fenntartása évente mennyibe kerül, és a kiadási oldalnak mi teremti meg a bevételi oldalát! Sőt, talán válságköltségvetés is készült, számolva azzal, hogy eshetnek ki támogatók, elzáródhatnak pénzcsapok, elszabadulhatnak a rezsiköltségek, vagy éppen másra kell használni az épületet. Talán nem az volt a B-terv, hogy majd a város megoldja!
Az elmúlt tizenöt évben több olyan örömteli, nem profittermelő beruházás valósult meg Szolnokon, amiknek az avatóünnepség utáni pénzügyi gondja a városra, az adófizető városlakókra maradt. És erről már kevesebb szó esik, hiszen avatni, egy új épület előtt pózolni mindig sokkal népszerűbb, mint a rezsiszámlákat befizetni. Nem is láttunk még polgármestert, országgyűlésiképviselőt vagy minisztert kiegyenlített rezsiszámlákkal pózolni, szelfizni, Insta vagy Tik-Tok videóban örülni. Leginkább azért, mert a gondolkodás általában addig tart, hogy uniós vagy állami forrásból, netán magánbefektető révén épül valami, azaz látszólag fejlődik a város. Öröm volt a Sörárium átadása, aminek révén fel lehetett újítani a városházát, miközben a fenntartás nehézségeiről évekig nem beszélt senki. Kirakatba tehető a felújított színház, még akkor is, ha többe kerül a színpad működtetése. Nagyszerű, hogy elkészült a mű-vártorony, aminek fenntartását még minimum négy évig ki kell izzadnia a városnak. És nagyszerű lesz a Tiszaligeti strandfürdő is, ha egyszer megnyílik. Bár az a gyanúm, a szolnokiak jelenleg akkor járnak a legjobban, ha egy darabig még ellézeng ott néhány melós.
Azért persze kíváncsi lennék arra, hogy amikor Szolnok városa belevágott a Tiszaligeti strand felújításába – ami természetesen elodázhatatlan volt -, akkor kik és milyen fenntartási, netán megtérülési költséggel számoltak. És, ha már látszott, hogy a beruházás folyamatosan csúszik, közben pedig elszabadul az infláció, megváltozik a munkaerőpiac, akkor készültek-e újabb tervek a strand rentábilis működtetésére? Magyarul, miközben Szolnok kasszája egyre üresebb, megmondható-e, ha valamilyen csoda folytán holnap megnyílik a Tiszaligeti strandfürdő, a városi kasszának, azaz valamennyi szolnokinak ez mibe fájna, és a szükséges forrást miből biztosítaná a város? A magam részéről az előző és az új városvezetés közötti átadás-átvételbe ezt is beleértettem volna, természetesen a nyilvánosság előtt.
