Tiszteletreméltó, ha valaki nem közpénz milliókból, hanem támogatóktól összeguberált fillérekből próbálja megvalósítani filmes álmait. Ehhez valószínűleg az is kell, hogy az illetőnek ne legyen semmiféle filmes vagy művészi végzettsége, így elhiggye: ez így is működhet. Reisz Gábor a 2014-es Van valami furcsa és megmagyarázhatatlannal vagy két évvel később Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál című filmekkel bizonyította, hogy szinte nulla forintból is lehet értékes, sőt közönség- és fesztiválsiker mozit csinálni. Miként ellenpéldát is találunk, hiszen 2017-ben Slemmer Ádám Vakfoltját a jó ötlet és a fiatalos lendület sem mentette meg a pénztelenségből fakadó nevetségességtől. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy pénz és név nélkül nem szabad forgatni, hiszen láttunk már nagynevű filmesek által gyalázatosan elfüstölt közpénzmilliárdokból készült vállalhatatlan mozit. Csak arra akartam utalni, hogy a jószándék kevés, és a nézőtéren ülve általában nem nagyon érdekel, miből és hogyan készült egy film. Főleg, ha azt akarják velem elhitetni, hogy minden nehézség ellenére hollywoodi produkció született.

A merész filmes és produceri terveket szövögető Rózsa Gábor második játékfilmje – az első 2021-ben a Mentés másképp volt – azonban minden momentumában pénztelen magyar sufnituning. A szerepükre alkalmatlan szereplők többségéről, a helyszínekről, a hangról, sokszor a kameramozgásról és a világításról is üvölt, hogy a szükséges pénz tizede állhatott rendelkezésre. Amitől persze még tisztességes alkotás is születhetett volna, ha a pénztelenséget a producer-rendező is tudomásul veszi, és az álmait a kasszához igazítja. És első lépésben a társforgatókönyvírót lebeszéli arról, hogy főszereplője legyen ennek az egyébként alapvetően jó ötletből született, és többnyire vállalhatóan megírt történetnek. Virsinszki Zoltán – a közösségi médiás szereplései és az ebből fakadó esetleges népszerűsége ellenére – ugyanis totálisan alkalmatlan nemcsak erre a szerepre, de bármiféle színészi munkára. A Legénybúcsú extra főszereplőjeként egy alkoholista gátőr színészi eszköztárát sikerült felvonultatnia.

A filmet tulajdonképpen Kálloy Molnár Péter, Varga Ádám – a Besúgó kiváló ügyeskedője -, Sütő András – Az Almafa virága vállalhatatlan főszereplője – és az Apatigris legkisebb lányaként megismert Michl Júlia menti meg. Kálloy tényleg szarból épít aranyvárat, miközben Varga, Sütő és Michl megmutatják, hogy a színészet az azért mégiscsak egy mesterség, amihez nem elég az elszántság, meg a filmekből lemásolt manír, hanem pénzel meg nem váltható tudás és tehetség kell. Alapvetően nem is értem, ezek a művészek hogyan keveredhettek egy ilyen vállalkozásba. Vagyis értem. Kevés film forog, felkérés nem adható vissza, ráadásul a színész soha sem tudhatja, mi lesz abból, amiben ő néhány jelenet erejéig akár maximumon égve elpusztult.

A Tisza moziban rendezett közönségtalálkozón a Legénybúcsú extra forgatókönyvírója, producere és rendezője Rózsa Gábor úgy fogalmazott, hogy ezzel a filmmel mindent egy lapra tett fel: ha bejön, sorra jönnek a filmjei, ha nem, akkor elbúcsúzhat ettől a szakmától. Látszik a más területről érkezett fiatalemberen, hogy nem érti a magyar film működését. Ennél gyalázatosabb alkotások után is kaptak még sokan új lehetőségeket közpénzek elégetésére. Lehet, hogy még egyszer nem vesz rá színészeket és támogatókat, hogy független filmben dolgozzanak vele, de a magyar valóság simán dobhat még neki állami forrást. És a magam részéről a mostani forgatókönyv meg az érzékelhető elszántság alapján nem is mondanám, hogy ne neki adjanak. Mert a Legénybúcsú extra is egy kiváló magyar vígjáték lehetett volna, ha van rá elég pénz, és a pénz révén olyan külső szem, akire hallgat a lánglelkű fiatal alkotó.