A filmek bevezető kampányának milyensége, illetve egy-egy alkotással szembeni várakozás tekintetében mind komolyabb fokmérőnek kell tekintenem, hogy vasárnap este hányan váltanak rájuk jegyet a Tisza moziba. Gigor Attila új filmje kapcsán kevésbé a reklámnak, mint inkább a rendező ismertségének volt köszönhető, hogy nem egyedül ültem a nézőtéren. És mint a hétvégi, országos nézettségi adatok mutatják, nemcsak Szolnokon várták sokan a Nyomozó rendezőjének új játékfilmjét. Mert bár nem fért be a TOP10-be, azért a közel ötezer fizető néző meglepően jó kezdésnek tekinthető magyar film esetében.

Nem akarok azonban rosszmájú lenni, de azt kell mondanom: azon komolyan meglepődnék, ha a következő hetek nem érdektelenségbe vesző kínlódással telnének, és ha netán sikerülne átlépni a nevetséges tízezres határt. Nem elsősorban azért, mert a Kút rossz film lenne, hanem mert az ehhez hasonló köldöknéző, műmájer alkotásokra, a primitív durvaság ellenére is kicsi a közönségigény. És ezt a parádés szereposztás se fogja ellensúlyozni.

A Kút kifejezetten jól indul: pusztában kerékpározó néni, aki megáll egy út menti keresztnél, ahol egy fiatalon meghalt fiú jól megjegyezhető nevét és arcát látjuk, majd a mögöttük elhúzó autóban Udvaros Dorottya és a későbbi főszereplő tűnik fel. Aztán megérkezünk ahhoz a benzinkúthoz, ahol végül eltöltünk másfél órát, és ami a filmről megjelent előzetesek alapján – azaz Svájcba tartó magyar kurvák pihenőhelye – nagyon sokat ígér. És elindul a kútnál ücsörgő Zoli – Tzafetás Roland első osztályú alakítása – meséje, ami keretet ad az egész filmnek. Igaz, Zoli csak szóban mesél, amivel jó ütemben szakítja meg a filmes eszközökkel mesélt másik történet egyre zavarosabb és durvább menetét.

Hiába játszik remekül Tzafetás mellett a Marcsit alakító Kurta Niké vagy a főszereplő Jankovics Péter és az apját játszó Kovács Zsolt, az egész történet beragad valami végtelen, értelmetlen semmibe. Amikor pedig már majdnem unalomba kezd dőlni, akkor előbb egy Neoton feldolgozással sokkol a rendező, majd elharapózik a primitív, naturalista erőszak, szétloccsantott fejjel, testen átautózással, emberre döntött hűtővel és ellőtt fél pofával. Ami a hányingerkeltés mellett tényleg csak annyit tesz hozzá a történethez, hogy a néző ébren képes kivárni Zoli meséjének a végét.

Majd úgy távozik a néző a moziból, hogy néhány dolgot nem ért. Az első, hogy miért készült el ez a film? Jó, rendben, művészi kifejezési vágy. Na, de miért kellett ezt közpénzből finanszírozni? És, ha már abból kellett, akkor miért nem ütötte ki valaki a forgatókönyv íróját a rendezői székből? Mert akkor megúszhattuk volna, hogy az egyébként jó történetből – ráadásul kettőből -, egy önmaga gondolataiba beleszerelmesedett, de köztük eltévedt, és tévedéseit indokolatlan erőszakkal elfedni próbáló rendező filmjét kelljen megnéznünk.