Akik nem voltak részesei a lényegében 1946 és 1949 között létező NÉKOSZ-nak, azoknak leginkább Jancsó Miklós Fényes szelek című, 1969-es filmjéből lehet ismerős a dolog, vagy ha olyan történelem tanáruk volt, akkor a hasonló című dal apropóján kaphattak részletesebb információkat. Tévedés azt hinni, hogy ez valami kommunista találmány volt, hiszen a gyökerei a harmincas évekre, a népi írók és a falukatatók tevékenységéig vezethetők vissza. Tény, hogy a szegény sorsú, elsősorban falusi gyerekek taníttatására, önszerveződésére, pluszoktatást és önképzést is nyújtó kollégiumi elhelyezésére a második világháború után került tömegesen sor, miként azt is kár lenne tagadni, hogy egyik legfontosabb pártfogújuk Rajk László, kommunista belügyminiszter volt. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a NÉKOSZ története leginkább a koalíciós időkhöz kapcsolódik, azaz nagyjából azokhoz a hónapokhoz, amikor a szörnyűségekből kikecmergő és az új útját kereső országban még lehetett hinni egy jobb világ eljövetelében. Amire rendszertől függetlenül esély sem lehetett jól képzett, összetartó, akár egymásért is felelősséget vállaló – és valljuk be, idealista – fiatalok nélkül, akiket tévedés lett volna csak a megmaradt polgárosult vagy úri rétegekből kinevelni.

Ha egy antikváriumban nem kerül a kezembe a szolnoki Mészáros Lőrinc Népi Kollégiumról alcímű Emlékkönyv, nem tudom, mikor szembesülök azzal, hogy a NÉKOSZ-nak komoly helyi vonatkozása is volt. Maga a jelöletlen kiadójú, az egykori kollégisták támogatásával (!) 2000-ben (!) megjelent kötet természetesen nem történelmi igényű dolgozatok sorozata. Számomra sokkal inkább remek helytörténeti forrás. Amiből ettől függetlenül árad a néhai kollégisták egymáshoz, egykori pedagógusaikhoz és magához a szervezethez fűződő szeretete. Nem lehet úgy végigolvasni ezt a könyvet, hogy ne legyen az az érzésünk: a szereplők valami nagyszerű dolognak voltak a részesei. Sőt, sokan talán életük legjobb időszakának is. Biztos sok mindent megszépít az idő múlása, az objektív történész se mindent úgy értékel, mint a szereplők, mégis be kell vallanom, olvasás közben néha valami irigység is motoszkált bennem.

Annak pedig kifejezettem örültem, amikor olyan helytörténeti vonatkozású információk bukkantak fel a néhai kollégisták írásaiban, amivel máshol, eddig nem találkoztam.

Például, hogy az 1944 tavaszán bezárt Verseghy gimnázium református templom felé eső szárnyában rendezték be 1946 őszén, négy hálóteremmel a Mészáros Lőrincről – a Dózsa-féle parasztháború egyik fontos alvezére – elnevezett szolnoki népi kollégiumot. Amihez nemcsak az akkori város és a korabeli Vallás és Közoktatási Minisztérium, de a pártok, a társadalmi szervezetek és még a vármegye is adott pénzt. Ez természetesen csak fiúkollégium volt. A könyvben ugyan van utalás arra, hogy 1947-48-ban tervezik a lénykollégium felállítását, azonban erre vonatkozóan több információ már nem bukkan fel.

Az azonban kiderül, hogy a szolnoki kollégium létszáma az 1947-48-as tanévre eléri a 120 főt – a város akkori lakossága még valahol 10-15 ezer között lehetett -, amiből 42-en a Verseghy tanulói, a többiek pedig más, helyi szakiskolák növendékei. Így például közgések, amire két tény is utal. Egyrészt az idén elhunyt Szurmay Ernő visszaemlékezése, aki éppen a kereskedelmi iskolások segítése miatt került kapcsolatba a népi kollégiummal, illetve Dr. Romány Pál személye, aki a Közgében végzett, és a mai napig az egyetlen, Szolnokon érettségiző ex miniszter. Szurmay Ernő írásából ráadásul az is kiderül, hogy a valamikor a Magyar és a Sóház utcák sarkán álló, utoljára gépipari kollégiumként funkcionáló épületben a második világháború után rövid ideig a Közgé működött, mindaddig, amíg jelenlegi épülete el nem készült.

Az érdekes kötetből természetesen az is kiderül, hogy a NÉKOSZ országossá válásával létrejövő szolnoki kollégiumnak azért voltak előzményei. Egyrészt a Szapáry úton működő Száleresi Ambrus Diákotthon, másrészt pedig a Kolozsvári úti Dózsa Diákotthon, amelyek egyesülésével jött létre a Mészáros Lőrinc. Az előbbi helye beazonosíthatatlan, az utóbbinál viszont úgy sejtem, hogy a mai óvoda és bölcsőde helyén állhatott. Hogy nincs már meg az épület, arra leginkább abból következtetek, hogy 1999-ben a Verseghybe került a kollégiumra emlékező tábla.

Persze nem csak az előd kollégiumok helyét lenne érdekes tudni, de számomra Paládicspuszta neve sem mond sokat, pedig valahol a közelben lehet. Már csak amiatt is, mert miként az egyik visszaemlékező írásából kiderül, 1946-ban az első népi kollégisták ide mentek szalmát gyűjteni, a Verseghyben álló ágyukat puhává tevő zsákokhoz. Miként egy másik írásban meg azt olvasom, hogy tisztálkodni pedig Tisza szállóban jártak.

És még hosszan sorolhatnám a mából nézve is érdekes és értékes információkat. Amik nemcsak 1949-ig, a NÉKOSZ felszámolásáig sorjáznak a kötetben, hiszen az egykori kollégisták életútját is összegyűjtötték a gondos szerkesztők.