A szolnoki tárház építését 1933-ban határozták el, és 1935. július 18-ára készült el a Tisza és a teherpályaudvar találkozásánál. Az állami beruházás mintegy 600 ezer pengőbe került – amikor 200 pengővel már könnyen viccelt az ember -, és átadása után a Nostra Általános Közraktár és Kereskedelmi Rt. kezelésébe került. Innen a Nostra elnevezés, ami nem egyedülálló, hiszen a cégnek Békésen és Baján is volt hasonló létesítménye. A szolnoki Nostra lényegében három tömbből áll: a két gabonatárolóból, illetve a sétány fölé magasodó rakodó toronyból, amelyeket a tárház fénykorában magasba épített futószalagok kötöttek össze. Ezek közül az egyik 120 méteres volt, és vagy 20 méterrel lógott be a Tisza fölé.
A szolnoki Nostra tárházat úgy alakították ki, hogy egyszerre 700 vagon (egy vagon nagyjából 100 mázsa) gabona tárolására legyen alkalmas. Ám ennél már a működése első két évében több gabona fordult meg itt, hiszen 1937 áprilisáig – miként a Szolnok Városi Fiú Felső Kereskedelmi Iskola (a mai Közgé jogelődje) 1936-37-es tanévről szóló értesítőben található Kálmán Elek A szolnoki tárház című munkájában olvasható – 1350 vagont betároltak, illetve 2200 vagont átrakodtak itt. Az ezt kiszolgáló futószalagok többsége ma már nincs meg, miként a nyugati blokk hetedig emeletéről is hiányzik.
Viszont a keleti, a Tiszavirág gyaloghídhoz közelebb eső épület legfelső emeletén a futószalag rendszer egy része még látható. Ami remekül illusztrálja, hogy itt nemcsak egy nagyszerű építményről van szó, hanem a gabona tárolásához, elosztásához, a jórészt a gravitációt hasznosító mozgatásához használt különleges technikai megoldásokról is. A fenti képen ugyanis nem régi hintók vagy kötött pályás versenyautók láthatóak, hanem a futószalagot a megfelelő siló nyílásához mozgató szerkezetek. Feltételezem, hogy ezek a gépek bő nyolcvan évvel ezelőtt kerültek az épületbe, és a korabeli automatizálás csúcsát képviselték.
Az épületek másik különlegessége, hogy 1933-35 között lényegében vasból és betonból húzták fel, talán csak néhány ajtóhoz, illetve a mobil rekeszek lehatárolásához használtak fát. Ráadásul az alápincézett épületeket egy 125 centi falvastagságú teknőbe állították, így a közeli Tisza és a talajvíz szintingadozása nem veszélyeztette a szárazságra kényes gabonát. Talán nem túlzás azt mondani az öreg vasbeton falak között járva, hogy máig ez Szolnok egyik legszárazabb épülete. Amit azonban sokkal különlegesebbé tesz a szerkezete. Azaz hogy itt lényegében egy 44 méter magas toronyházat húztak fel akkoriban, amikor maximum 5-6 emeletes házak építésére mertek vállalkozni. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne: Magyarország egyik első ilyen jellegű épületéről van szó.
A két tároló épület 1935-től 1970-ig, a Várkonyi téri 18 emeletes átadásáig, Szolnok legmagasabb épülete volt, legalább 10 méterrel magasodott a Belvárosi Nagytemplom fölé. Nem véletlen, hogy a Reptárhoz közelebbi épület toronyrészének a tetején egy majdnem teljesen körbefutó kilátót is kialakítottak, ahonnan különleges panoráma nyílik a városra, illetve a közelben hatalmas kanyart leíró Tiszára. Ha valamiből, hát ebből biztosan lehetne különleges turisztikai attrakciót csinálni.
Az épületet a második világháború után a Szolnok megyei Malomipari és Gabonaipari Vállalat, illetve későbbi jogutódjai működtették. A hetvenes években még rendszeresen álltak be mellé vasúti szerelvények, illetve a folyó fölé lógó futószalagokhoz uszályok, ugyanis a környékbeli téeszek és állami gazdaságok gabonája innen indult az ország és a világ különböző pontjaira. Hogy mikor láttak utoljára búzaszemet ezek az épületek, nem tudom, a privatizáció során magánkézbe került, majd bő másfél évtizede megszűnt tárházként működni.
Bő évtizeddel ezelőtt felmerült az ötlet, hogy 180 lakásos társasházzá alakítják, amit aztán a válság ellehetetlenített. Az biztos, hogy így üresen, kicsit lepusztulva is az ország és Szolnok egyik legkülönlegesebb XX. századi építménye, amit védeni, ipari emlékké vagy műemlékké nyilvánítani kellene. És valahogy a tulajdonosokkal közösen gondolkodva a város hasznára, új funkciókkal megtöltve életre kelteni. Mert kiszolgált ipari létesítmények újragondolására számtalan példa van a világban. Egy órányi, hatalmas élményt jelentő bolyongás után azt mondom: a Tárház egy igazi kincse Szolnoknak, csak tudnunk kellene élni vele.
