A New York-i komédia bemutatóján a Szín-Mű-Hely nézőterén ülve döbbentem rá, hogy 14 hónapja jártam utoljára a Szolnoki Szigligeti Színháznak ebben a játékterében. Pedig mennyivel más itt, szinte a színpadon ülve látni bármit, mint a nagyszínpadon. Nem tagadom, némi keserűséget is éreztem, miközben szórakozni érkeztem. Merthogy Woody Allen klasszikusa Szurdi Miklós rendezésében már előre olyan könnyed szórakozást ígért, ami közben nem csak nevethetek, de kicsit gondolkodhatok is. Nem csalódtam: a New York-i komédia címével ellentétben inkább egy kicsit komor vígjáték megcsalásról, megcsalatásról és némi kapuzárási pánikokról.
A szolnoki előadás két főszereplője egyértelműen Radó Denise és – végre, végre, végre – Sárvári Dia, aki tulajdonképpen a majdnem másfél órás előadásban végig a színpadon vannak. Az ő parádés évődésük, női játékuk ágyaz meg mind a három további szereplőnek, megfestve lényegében a karakterüket, az egyéni történeteiket. Nem tudom pontosan, hogy a két színésznő mennyi ideig „gyilkolja” egymást a színen – elrepült az idő -, de volt egy olyan pillanat, amikor hirtelen azon kezdtem gondolkodni: minek ide még három szereplő, és ők mit fognak csinálni. Ám ez nem sokáig tartott nálam, mert Szurdi Miklós nemcsak beszélteti, de elég komolyan mozgatja is a szereplőit a színpadon. Sőt, ha jobban belegondolok, előbb-utóbb mindenki a földre kerül, mindenki verekszik egy kicsit a másikkal, és lényegében mindenkinek része van abban a kuplerájban, ami a darab színhelyét, egy lakás nappaliját jellemzi.
Mészáros István Pulcher Howardként úgy érkezik a dráma helyszínére, hogy tulajdonképpen Radó Denise és Sárvári Dia már felépítették a karakterét, neki csak a kijelölt keretek között kell mozognia. Számomra nem meglepő módon meg is teszi, és tulajdonképpen rakétaként lő ki a darab vége felé, amikor udvarolni kezd az idén meglepően keveset látott Pertics Villő alakította fiatal lánynak. És bár Pulcher karakterének érzelmi kitörését akár öncélúnak vagy az ő depressziós jelleme miatt kialakulónak is tekinthetjük, rendkívül fontos a 21 éves Juliet jellemének a megmutatásához. Pertics Villő zseniális mimikával és kézmozdulatokkal megjelenített, kicsit zavarodott lány karakterének a teljes felépítéséhez nélkülözhetetlen Pulcher játéka. Részben azért, mert Juliet jelenik meg utoljára a színen, így Pertics Villőnek van a legkevesebb ideje a karakterét megformálni, ám e közös játék miatt csillagos ötösre sikerül.
Az egész történet konfliktusának forrása Sam, azaz Phyllis (Radó Denise) férje, aki… De nem lenne illő lelőni a csavarokat és a poénokat azok előtt, akik meg szeretnék nézni a szolnoki New York-i komédiát, és nem ismernék máshonnan a Woody Allen darabot. Legyen elég, hogy Sam-et, akiről színpadra lépése előtt szinte már mindent tudunk vagy sejtünk, Barabás Botond nagyon testhezállóan, így kellő lazasággal alakítja. Tulajdonképpen méltósággal asszisztál a másik négy szereplő történetéhez, miközben egy nagyszerűen általánosítható karaktert mutat meg, aki közben a kapocs is a többiek között.
Jól szórakoztam. Jókat nevettem. Egyetlen pillanatig nem éreztem kellemetlenül magam. Kikapcsolódtam. Azzal, ahogy a karaktereket előre építették, a játék részese voltam. És kiváló színészi játékokat láttam. Hát kell ennél jobb évadzárás? Kell! Vagy kellene. Jól esne egy-két mondat arról, hogy az évad végén bemutatott New York-i komédia nem csak azért készült, hogy ősztől majd láthassa a közönség. Hanem azért, hogy végre ismét legyen vállalható nyári színház Szolnokon. Mert ez az előadás a díszletben szereplő ülőgarnitúrával, meg néhány kivetített New York-i képpel bárhol játszható lenne. (Nem kell ehhez ejtőernyőket kölcsönkérni!) Szerintem minden alkalommal hálás és nagyszámú lenne a közönség. Ha már végre itt a nyár.
(Az előadás képei a Szigligeti Színház Facebook oldaláról származnak, Noltész Zoltán munkái)
