A Király Sándor által írt, 1986-ban megjelent könyv annak apropóján született, hogy 1935. július 20-án emelkedett a levegőbe, és mintegy 100-150 métert meg is tett a Szandai rét fölött Szolnok első vitorlázórepülője. A visszaemlékezéseket, forrásértékű dokumentumokat, rengeteg adatot és meglepően sok fényképet felvonultató kiadvány a fél évszázados esemény okán tekint vissza a szolnoki sportrepülés ötven évére. Ami nemcsak a vitorlázás, az ejtőernyőzés, netán a hőlégballonos- vagy a sárkányrepülés szerelmeseinek tartogatott és tartogat ma is kuriózumokat, de természetesen helytörténeti szempontból is kincsesbányának tekinthető. Például nem véletlenül ajánlja Lovas István emlékének a dolgozatát a szerző. A ma már utcanévvé szelídült fiatalember volt ugyanis a szolnoki repülés egyik igazi úttörője, aki az első levegőbe emelkedés után nem sokkal, ugyanott, ugyanazzal a géppel csapódott földbe és hunyt el.

Mindezek mellett kiderül a könyvből például az is, hogy miközben a harmincas években néhány lelkes megszállott az első szolnoki repülők megépítésén fáradozott, a helyi tűzoltóság a városháza udvarán székelt. Vagy, hogy a második világháborúban a várost védő légvédelmi ágyúk egy része a Rabkertben, azaz a mai Kertvárosban volt elhelyezve. Miként az is, hogy a világháború végére lényegében megsemmisült mindaz, amit a lelkes amatőrök egy évtized alatt saját pénzből és rengeteg társadalmi munkával összeraktak, hogy Szolnokon is repülni lehessen. A repülőtérként szolgáló Szandai rétet bombatölcsérek és lövészárkok szabdalták, a megmaradt eszközöket pedig a Holt-Tiszába lökték.

Számomra legalább annyira érdekes, hogy az első szolnoki ejtőernyős ugrást 1952-ben hajtották végre, minthogy a háború utáni első hangárt a Hármashatárhegyről kaptuk, és még közel két évtizedig szolgált nálunk. Miként az is, hogy talán a világháborús károkból tanulva, az 1956-os felkelés hírére, a helyi repülőklub tagjai azonnal őrséget szerveztek a szandai hangárnál, így a forradalmat és az újbóli szovjet bevonulást lényegében sértetlenül úszták meg a gépek és az eszközök. Ám ennél is érdekesebb, sőt igazi kuriózum, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő egyesületet 1957-ben lényegében vállalkozói tevékenységre kényszerítették, aminek köszönhetően nemcsak javító műhelyt működtettek, de például a város modellboltja is az övék volt. És nyereségesen működött.

Ami, ha jól értem, alapvetően összefüggött azzal, hogy az ártéren lévő, ezért rendszeresen elöntött facsarnok kiváltására megkezdődhetett a lábakon álló, modern hangár építése. Sosem tudtam, hogy a hároméves előkészítő munka után, részben saját tőkéből, részben az országos szövetség kölcsönéből felépített 1400 négyzetméteres hangárt 1968-ban adták át. A kilenc méteres lábakon álló épület negyedszázadon át – a Szent István híd és az új gát megépítéséig – óvta az eszközöket a szinte évente érkező árvíztől, és szolgálja még ma is – immár 47 esztendeje – a helyi sportrepülést.

A helyi emlékezetben élénken él az 1974-es szolnoki Ejtőernyős világbajnokság, amit segíthet, hogy talán ez volt az első olyan helyi esemény, amelyet komoly marketing tevékenység kísért. Gondoljunk csak a ma is felbukkanó emléktárgyakra, jelvényekre, képeslapokra! Persze az élénk emlékezetnek a hatalmas nézőszám is az oka lehetett. Király Sándor könyvéből ugyanis kiderül, hogy az 1974. július 28-ai eseményen 110 ezer néző vett részt. Ez a korabeli Szolnok lakosságának másfélszerese, de egy mai, jobb Sziget napot is meghaladó szám.

Az Ötven év a Tisza fölött című könyvnek van még egy helytörténetileg fontos érdekessége. A Szolnok Megyei Lapkiadó Vállalat által megjelentetett könyvet Tiszai Lajos szerkesztette, a Szolnoki Nyomda Vállalat nyomta – a Városmajor úti üzemben -, a szükséges papírt pedig a Szolnoki Papírgyár biztosította. Ma már nemcsak Tiszai Lajos nincs közöttünk, de egyik cég sem létezik. Lehet, hogy ezért nem születnek hasonló, helytörténetileg is fontos kiadványok az utóbbi évtizedekben?

(A fotók a könyvből származnak)