Hol ebédeltek eleink?

A szolnoki 3-as számú irodaház fél évszázaddal ezelőtti átadásakor súlyos hiányossággal szembesültek az illetékesek. Az 1969-ben építeni kezdett, eredetileg 22 emeletesre tervezett, de végül 46 millió helyett 106 millió forintos költségvetésből csak 17 emeletig magasodó épületből egy – akkor legalábbis – fontos egységet kifelejtettek a tervezők. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az 1975 tavaszi átadáskor, a magasházból hiányzó konyha és étterem miatt, nagyjából nyolcszáz dolgozó közétkeztetéséről kellett valahol máshol gondoskodni. A mából nézve ez talán már érthetetlen probléma, ám a rendszerváltás előtt természetes volt, hogy a dolgozók a munkahelyükön – vagy ahhoz legközelebb –, általában munkaidőben tudtak ebédelni. Kedvezményesen, vagyis a cégek és az állam által dotált (támogatott) áron.

A szolnoki közétkeztetéssel a nyolcvanas évek közepén ismerkedtem meg, amikor először váltottam egy hétre szóló ebédjegyet a Jubileumi téren 1978-ben megnyitott Szolnok étteremben. Akkor még nem tudtam, hogy az ABC tetejére épített vendéglő nemcsak 400 fő leültetésére volt alkalmas – ezzel megnyitásakor a város legnagyobb éttermének számított –, hanem 600 adagos konyhájával a környék munkahelyein dolgozók ebédjéről is gondoskodott. Itt főztek például a vasútállomás és a posta dolgozóinak egy részére, de egyes leírások szerint innen vitték az ebédet a Volán munkatársainak is. Emlékeim szerint az első alkalommal nem egészen nyolcvan forintot fizettem a három fogasos napi menüért egy hétre, amit a gyakorlaton lévő kereskedelmi szakközépiskolai tanulók szolgáltak fel.

És nem ez volt a Jubileumi tér egyetlen étterme. Az 1975-ben átadott vasútállomás épületében, az utascsarnok melletti emeleten – ott, ahol ma vasúttörténeti kiállítás látható – ugyancsak volt egy legalább 300 személyes, tálcás étterem. Miközben saját étkezővel bírt a közelben a Számítástechnikai Ügyvitelszervező Vállalat (SZÜV) első irodaháza, és az akkor még munkásszállóként használt mai városi kollégium is a Baross utcai fűtőház mellett. Az ellátottság volumenét talán jól mutatja, hogy csak a Szolnok éttermet működtető helyi ÁFÉSZ-nek, a megnyitáskor, ez lett a tizedik közétkeztetési egysége, azaz napi szinten több ezer ember ebédjéről gondoskodtak. És nem ők voltak a legnagyobb „szolgáltatók”. A legtöbb ember hétköznapi ebédjéről minden bizonnyal a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat gondoskodott, akik a szintén 1975 tavaszán átadott, akkor kifejezetten elegánsnak számító Pelikán szállóban is több száz szolnoki dolgozónak főztek.

Megpróbálom felidézni, hogy a hetvenes-nyolcvana évek fordulóján, csak a belvárosban, hol mindenhol ebédelhetett az a sok tízezer ember, akik az akkor már nyolcvanezres városban nemcsak laktak, de a környékről bejárókkal együtt dolgoztak is. Nézőpont kérdése, de talán azok voltak a szerencsésebb munkahelyek, ahol a telephelyen volt kialakítva saját étterem. Bár ezekben a csak délben működő vendéglátóhelyeken lehetett gyengébb a kiszolgálás, ráadásul a legtöbb helyen csupán melegítő konyhából – tehát nem helyben főzve – érkezett az asztalra napi menü. Saját étterme volt például a Megyei Tanácsnak, amit az épület belső udvarán alakítottak ki már 1955-ben. Természetesen saját ebédlőhellyel bírt a hadkiegészítési parancsnokság a HEMO épületében, miként a pártbizottság is. És a nyolcvanas évek elejétől az olajosok új székháza dolgozói is saját épületben ebédelhettek.

A belvárosi dolgozóinak többsége azonban hagyományos éttermekbe járt delente. Napi menüt kínált a Tisza szálló, a Nemzeti szálló – ahol egy időben kétféle vendéglő is működött –, de ott volt a Magyar utcában az Alföldi étterem vagy a Kossuth téren a Múzeum, amiket eleve úgy alakítottak ki, hogy a környék dolgozóinak legyen hol ebédelniük. És természetesen nem hagyható ki a sorból a piac melletti Centrum étterem sem, amely az áruház 1976-os átadásától kezdve várta az éhes szolnokiakat. Korabeli cikkekből tudható, hogy mivel a környék iskoláinak létszáma ekkoriban csúcsra járt, így menzát nem mindenkinek tudtak biztosítani, sok felsős és középiskolás is a Centrumban próbálta enyhíteni éhségét.

Hogy a rendszer mennyire hasznos volt, azzal a kilencvenes évek elején szembesültem, amikor egy nyarat végig dolgozva, napközben ebédelni szerettem volna valahol Szolnok belvárosában. Az a nyár úgy él emlékeimben, hogy ez szinte esélytelen volt, mert a még működő, talán már privatizált éttermek leggyorsabban a közétkeztetést építették le. Ez persze érthető is volt, hiszen a rendszerváltás elsöpörte a dotációt. Ezzel pedig eltűnt a szolnoki vendéglátás egy speciális szegmense, ami teljesen más megközelítésben, már teljesen piaci alapon a kétezer tízes évekre kezdett visszaépülni. Mindenesetre érdekes lenne látni, hogy fél évszázaddal ezelőtt a közétkeztetés pontosan hány emberről gondoskodott Szolnokon, hány konyha, hány helyet szolgált ki, és mindez hány embernek adott munkát! Arról nem is beszélve, vajon hány helyi beszállító – húsipari, tejipari vállalatok, helyi téeszek – profitáltak az állam által támogatott ebédeltetésen?


