A fiatal építészek tervei azért izgalmasak, mert olyasmire is képesek időt és energiát áldozni, ami lehet, hogy soha az életben nem fog megvalósulni. Ráadásul nem köti a fantáziájukat és a kezüket a megrendelő begyepesedettsége, a rendelkezésre álló költségvetés szűkössége, a hivatalok gáncsoskodása. Éppen ezért tényleg olyan szabadon és szárnyalóan alkotnak, mint a művészek. Még akkor is, ha az ő alkotásaik csupán tervrajzokon, modellekben és leírásokban valósulnak meg.

Sajnos.

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Építész Egylet jóvoltából a Tisza mozi kávézójában megnyílt kiállításon ugyanis olyan ötleteket vonultatnak fel a fiatal – a nyolcvanas években született, tehát a pályájuk elején járó – építészek, amelyekre szinte egytől egyig azt kellene mondani: stip-stop, ez nekünk kell. Mármint a városnak.

Például a bevezetőben említett, Szolnokot földrajzilag beazonosító, azonban semmilyen értelemben ki nem használt torkolat környékének az újragondolása. Ahol ugye jelenleg egy történelmi múlttal is bíró csónakház meg egy raktárnak használt, kiszuperált bölcsőde áll. Pedig itt épülhetne fel a város reklámjának is számító, új építészeti jelképe. Mert világos, hogy ez egy olyan terület, ahová csak közösségi célokat szolgáló ház helyezhető el. Lehetne ez akár egy fiataloknak szánt szórakoztató centrum, vagy akár egy olyan sportközpont, ami a tiszai hajós és kerékpáros turizmus központjává tenné Szolnokot. Mert, amint ez látható, mindkettőről készült már terv.

A kiállításon bemutatkozó, Szolnokon született vagy középiskoláit itt végző fiatal építész terveiben az is nagyon jó, hogy olyan helyszíneket és azokra való ötleteket vonultatnak fel, ami sokunknak nem jutna az eszébe. Ilyen például a Megyeháza mellé tervezett zeneiskola és koncertterem, vagy a tárház közelébe elgondolt fürdő. De lehetne említeni a Holt-Tisza partjára álmodott kajak-kenu központot, vagy éppen a Tiszaligeti Stadion lelátóit magán hordozó kiszolgáló létesítményt, netán a Művésztelep bővítését.

Csak kapkodja az ember a fejét a Tisza mozi kávézójában, és hirtelen azt se tudja, melyik tervhez szaladjon, melyikbe szeressen bele és gondolja tovább. Még akkor is, ha tudja: a szeretés még ingyen van, a tovább gondolás közben azonban fel kell ébredni, mert belelóg a bilibe a kezünk. Azonban olyan szegények nem lehetünk soha, hogy ne merjünk álmodozni. Főleg, hogy a valóság legjobb elemei álmokkal indulnak. Márpedig, ha az itt felvonultatott tervekből csak egy is megvalósulna a következő években, az azt jelentené, hogy középület építés terén is születne valami új Szolnokon. Mert attól, hogy valami kocka és üveg, még nem új.

Ültem a kiállítás megnyitóján – ahol elhangzott, a bemutatkozó fiatalok közül egyetlen egy dolgozik Szolnokon, a többség Pesten és külföldön keresi a kenyerét -, és az jutott az eszembe, hogy egyszer rá kellene szabadítani a városra a jövő értelmiségét, az innen indult, diplomaszerzéshez közelálló fiatalokat. Egy hétig összezárni őket azzal a feltétellel, hogy még a konvenciók, az álmokat szegő kötöttségek nélkül tervezzék meg, milyennek szeretnék látni Szolnokot 2050-ben. Akkor, amikor már túl lesznek a pályájuk delelőjén, amikor már ők lesznek itt a döntéshozók. Hátha születne néhány olyan távlatos ötlet – nemcsak ház terv, hanem bármi más is -, amikért évtizedeken keresztül lehetne lelkesedni és dolgozni.

Álmodni jó.