Évről évre meg lehet próbálni hősöket csinálni a 2. magyar hadsereg szerencsétlen sorkatonáiból. A magyar érdekek, a haza védelmének maszlagjával bekenhető mindaz, ami 1943 januárjában, többnyire mínusz negyven fokban, a történelmi magyar határoktól is vagy másfélezer kilométerre történt. Ha csak egy picit is gondolkodunk, beláthatjuk: mindez politikai lózung, a mindenkori hatalom évszázados technikájának gyakorlása. Főhajtás, ami arról akar szólni, hogy ha a hatalmon lévők hatalommegtartási érdekei úgy kívánják, akkor az egyszerű embereket ma is, holnap is vágóhídra lehessen küldeni a „szent, magyar hazára” hivatkozva. Közben persze a saját pecsenyéket sütögetve.
A 2. magyar hadsereg katonáinak többsége kora húszas, legfeljebb harmincas éveiben járó, a frontra indulás előtt életerős fiatalember volt. Otthon a családjaik mellett, a munkahelyükön, a falujukban, a városukban lett volna a helyük, és nem becsapva, magukra hagyva, lerongyolódva, bárminemű harci cselekményre alkalmatlan fegyverekkel, éhesen, betegen, fagyoskodva, soktízezer hasonszőrű mellett a hófödte lövészárkokban. Ezeket a fiatalembereket anyák, apák, feleségek, gyerekek várták és nélkülözték idehaza, és nincs az az ideológia, ami a józanész mentén meg tudná magyarázni, mit is kerestek a mai Oroszország nyugati, a háború dúlta Ukrajna keleti peremén. Mert ugye az nagyjából megvan, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti történések egy része – ha más nem, hát a sikertelen visszavonulás – ott játszódott, ahol jelenleg Dávid csicskáztatja Góliátot?
Az egyik nagyapám, apám születéséről valahol a fronton szerzett tudomást. Apám majdnem öt éves volt, amikor először láthatta a hadifogságból hazatért apját. És bármilyen morbid is, ő ezzel a szerencsések közé sorolhatta magát, hiszen az apja túlélte a háborút, a hadifogságot, sőt később testvérei születtek. Én pedig nemcsak ismerhettem nagyapámat, de hosszú éveken át beszélgethettem is vele. Mert valahogy mi a kivételezettek közé kerültünk. Csupán öt év veszett el nagyapám életéből, a 28 és 33 év közötti élete. A haza szolgálatában. Soha, senkinek nem vetette a szemére. Soha, senki nem mondta neki, hogy „bocs, valakik, valamit a nép nevében nagyon benéztek”. Hacsak azt nem tekintjük valamiféle bocsánatkérésnek, hogy évente egyszer, utólag belőle is hőst akarnak csinálni, miközben sejtem: sok minden akart lenni életében, kivéve hős, aki magán kívülálló okok miatt veszteget el éveket.
Tudom, használhatatlanul pacifista vagyok. De én az 1943. januári események helyszíneiről ma érkező háborús tudósításokban sem elsősorban a világpolitikai játszóteret, nagyhatalmak és országok összecsapását látom, hanem a feleslegesen elpusztuló életeket. Harcoljanak bármilyen zászló alatt is. Meg az értelmetlen rombolást, pusztítást, ami zseniális mérnökök találmányait, terveit, okos építészek munkáit, kétkezi munkások tetteit teszik néhány pillanat alatt semmivé, miközben éppúgy most, mint a múltban és a jövőben is a romboló katonákat, és nem az alkotó embereket ünnepeljük hősként. De hát szükségünk van nekünk ilyen hősökre? Hősökre, akik tulajdonképpen áldozatok?
Persze, helyezzük el az emlékezés virágait. Emlékezzünk sokszor. Hátha előbb-utóbb valami belénk ivódik, és nem lépünk újra és újra a történelemnek ugyanabba a zavaros folyójába!
(Nagyapám és a második világháború frontjain harcolt férfi rokonaim emlékére)
A cikk illusztrációiként használt második világháborús emlékmávek alkotói és felállításuk helye:
1. kép: Böjte Horváth István, Vácrátót
2. kép: Horváth-Béres János, Kaposvár
3. kép: Gyurcsek Ferenc, Békéscsaba
4. kép: Kampfl József, Monor
