Nem szívesen kezdi az ember a vasárnapi ebédet morzsával gazdagon terített asztal takarításával. Főleg egy önmagára három csillagot aggató szállodában, és pláne e hotel első kategóriásnak füllentett éttermében. Igaz, mire az asztalig értünk – nagyjából fél perc alatt -, már sikerült a hangulatot megalapozni. Részben azzal, hogy egyetlen felirat sem jött szembe a vasárnapi, svédasztalos ebéd várható választékáról. Ellenben egy ordító hibákkal gazdagított tacepaó többször is, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy ha egy adagnyi étel marad a tányérunkon, akkor azt pluszban ki fogják fizettetni.

A tortúra azonban itt még csak kezdődött. Nagyon örülök, hogy a vasárnapi ebédnél közreműködő hölgy szerint jól tartom magam, ám én egy olyan maradi paraszt vagyok, aki nem szereti, ha kapásból letegezik. Főleg nem, egy étteremben – nem gyorsbüfében vagy talponállóban voltunk -, ahol mégiscsak a vendég lennék, és nem a Facebook-ról ismerős játszópajtás. Igaz, ezen is csak addig csodálkoztunk, amíg az önmagát háromcsillagosnak valló Tisza szálló, első kategóriásnak mondott éttermében – szándékosan írom le újra – a vasárnapi ebédhez megrendelt üdítőt képesek voltak színes szívószálakkal, poharak nélkül kihozni. Ha bort kérek, kannában kapom, a rövidet meg vizespohárban? Tudom én, hogy a vendég által összemocskolt poharakat majd mosogatni kell, de azért vannak minimumok.

Amiket a Tiszában nem sikerül megugrani. Hát hol nevelkedett és tanult az a főpincér, teremfőnök vagy bármiféle éttermi személyzet, akik komolyan gondolják, hogy a svédasztalnál a levest mélytányérba kell szedetni? Majd két kézben fogva kacsázni vele az asztalig, bízva abban, hogy nem löttyen ki. Hányadikos anyag a Keróban a tálalás és a különböző éttermi eszközök használata? Amit lehet gyakorolni azokkal a minősíthetetlen minőségű evőeszközökkel, amiket most használ a Tisza szálló a svédasztalos ebédjeihez, de magára valamit is adó hely nem lép vele a nyilvánosság elé. A rántott csirke Uri Gellert játszott a nulla anyagtartalmú villával!

Mindezek ellenére ebédeltünk is. Hogy miket, nem tudom. Az ugyanis már meghaladta volna a hely költségviselő vagy egyéb képességeit, hogy a svédasztalon, a kínálatot is feltüntessék, azaz kiírják. Persze nem úgy, ahogy kizárólag a levesek esetében megtették: kézzel írt A4-es lapokon! Igaz, nehéz is lett volna, hiszen amikor a pincérhölgytől arról érdeklődtem, hogy a kétfajta pörkölt közül vajon melyik milyen, ő sem tudta. Viszont elegánsan átordított a báltermen a kollégájának, aki legalább megtippelte a birkát és a zúzát. Még jó, hogy nem szedtem, különben fizethettem volna a 800 forintos felárat.

Amitől így sem voltunk messze. És nem azért, mert olyan bunkók vagyunk, hogy többet szedünk, mint amit megeszünk. Inkább azért, mert a minőséggel voltak súlyos gondok. Amin természetesen nem a plusz áras fenyegetéssel lehet javítani, hanem némi konyhai alapismeret elsajátításával és gyakorlásával. A szakma szeretetéről, a szívről és a lélekről már nem is beszélve. Ugyanis ez a minősíthetetlen minőség, amit a Tisza most vasárnap produkált egy gettósodó lakótelep talponállójában is kritikán aluli lenne!

Esküszöm, azért vettem rá a családomat a Tisza szálló svédasztalos vasárnapi ebédjére, mert adni akartam egy új esélyt ennek a valamikor szebb napokat – éveket és évtizedeket – látott helynek. Hittem abban, hogy az ilyen jellegű vendégcsalogató akció annak szól, hogy rendszeres vendég váljék belőlünk. Jártam már néhány étteremben. Olyanban is, ahol hasonló elven működik a vasárnapi ebéd. De olyat, mint amit a Tisza szállóban tapasztaltam, még nem pipáltam. Amire nem mentség sem az ár, sem az, hogy másokat is sikerült bepalizni!

Ezúton kérek elnézést a családtagjaimtól, hogy a hobbimnak és a mérhetetlen jó szándékomnak köszönhetően egy ilyen vasárnapi ebédben volt részük.