A koronavírusról és a védőoltásokról az elmúlt bő egy évben szerzett – nem állítom, hogy tökéletes, de ez van – ismereteim alapján úgy gondolom, hogy a fertőzés elleni védettség, vagy legalábbis a fertőzés következményeinek kevésbé súlyos lefolyása nem a vakcina első dózisának a beadásával alakul ki. A korábbi tájékoztatók, hírek, szakértőkkel készített cikkek alapján úgy tudom, hogy a védettségre a második adag beadását követő tíz-tizennégy napot kell várni. Tehát én, aki április 2-án kaptam meg az első oltást, majd április 23-án a másodikat, talán a mai naptól, de inkább a hétvégétől mondhatom magamra, hogy – reményeim szerint – védett vagyok. Azaz nemcsak azért mehetek közösségbe – amelynek tagjai a magyar számok alapján felerészben még az első oltást sem kapták meg -, mert van egy kis plasztikkártyám, hanem mert jó eséllyel kórház és lélegeztetőgép nélkül is túlélnék egy fertőzést, azaz nem okoznék plusz terhet a rogyadozó magyar egészségügynek.

Persze most megint én leszek az ellenzéki, mert szóvá teszem, hogy szerintem 4 millió egyszer beoltottól még nincs meg az a biztonság, ami miatt úgy el lehet törölni a korlátozásokat, mintha újra 2020 februárja lenne. Ha és amennyiben a 4 millió valóban valami bűvös szám, akkor szerintem június közepén (második oltás beadása további 3-4 hét, aztán 10-14 nap várakozás) jött volna el az ideje azoknak a forradalmi hangulatú képeknek, amelyeket az elmúlt hétvégén az ország nagyvárosainak utcáin fotóztak. Az ugyanis, hogy beoltottak valakit, nem több, mint amikor egy gyárban elkészül egy termék. Hogy abból profitálhasson is a gyártó, még szállítani, nagykereskedni, raktározni, logisztikázni, kiszállítani, kiskereskedni, pénztárnál fizetni, majd mindezek után az előállító bankszámlájára utalni kell. Na, és akkor mondhatja a termelő, hogy a folyamat végére ért, tudva, hogy közben sok mindenen elcsúszhat a sikere. Vagy plasztikusabban: ez a 4 millió nem más, mint amikor az ötvenes években lejelentették a Sztahanovisták több száz százalékos sikereit, aztán mégis üresek voltak a polcok.

Őszintén megmondom – és talán a véleménynyilvánítás még nem rémhírterjesztés – rettegek a következő hetek fertőzöttekre, kórházban ápoltakra, lélegeztetőgépen lévőkre és elhunytakra vonatkozó adataitól, nem is beszélve az életkorukra vonatkozó adatoktól. Merthogy azt sem kellene elfelejteni, hogy a már 10-14 napnál régebben kétszer oltottak többsége időskorú, krónikus beteg vagy kórházi dolgozó. És ilyenekből láttam a legkevesebbet az emlegetett fotókon, avagy nem igaz, hogy kevés az egészségügyi dolgozó. Magyarul 1,5-2 millió valóban védett, de többségében inkább otthontartózkodó mellett csináltunk és csinálunk úgy, mintha ők 4 millióan lennének. Mintha attól, hogy egy szobában van egy védett ember, a többi ott tartózkodót sem fenyegetné semmi.

Ha pedig arra hivatkozunk, hogy a be nem oltottak, vagy a még csak egyszer oltottak akár otthon is maradhatnának, senki nem kényszeríti őket az éttermek, mozik, könyvtárak látogatására, akkor ez meg nagyjából olyan, mintha az adótörvények vagy a KRESZ miatt abban a hitben ringatnánk magunkat, hogy mindenki maximalizálni akarja az adóját és soha nem lépi át a sebességkorlátokat. Az emberek és főleg a tömeg nem így működik. Pláne, ha elvileg felelősségteljes helyekről azt hallják, hogy a szabályok alternatív értelmezése rendben van, sőt még államilag ösztönözzük is, hogy rendben lévőnek hirdessék egyesek.

Két dolgot remélek. Egy: nincs okom az aggodalomra, nem lesz ebből baj. Kettő: van valami épkézláb magyarázat. A remény hal meg utoljára. De ebben az esetben utána nagyon rosszul érezném magam.