Nem tudom, hogy általános vagy középiskolás koromban kellett-e arról tanulnom, hogy Jókai Mór festőnek indult, így egészen kiváló rajzok és képek maradtak utána. Persze, lehet, próbálták nekem ezt is megtanítani, csak nem figyeltem, és talán ezért maradt ki az is, hogy a sikeres író szinte polihisztorként foglalkozott a csillagászattal, a szőlőtermesztéssel és tulajdonképpen mindennel, amiről írt. Így negyven évvel később azonban egészen biztos vagyok abban, hogyha már gyerekkoromban is lett volna olyan kiállítás, mint amilyet az író születésének 200. évfordulójára rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), akkor talán máshogy állok a mester hosszú-hosszú tájleírásaihoz és oldalakat felemésztő természettudományos magyarázataihoz. Kár, hogy annak idején nem mondták el nekem: ezek a 20. században unalmas oldalak a 19. században sok százezer magyarul olvasónak máshol be nem szerezhető tudást adtak át, és olyan élményeket, amikben keveseknek lehetett része. Milyen kár, hogy annak idején nem olvastunk Jókait fizika vagy földrajz órán.

Nem tudom, mostanában olvasnak-e vagy egyáltalán olvasnak-e még Jókait. Ne legyünk nagyképűek, és ne szóljuk le a mai fiatalokat! Gyanítom, hogy saját korosztályom jelentős része sem magától vett Jókait a kezébe, hanem elsősorban a televízió vagy a magyarórán elhangzó „kötelező olvasmány” kifejezés hatására. És ezzel sokak számára meg is szűnt a kapcsolat Jókai szövegeivel. A közelgő őszi-téli estékre ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg például a Várkonyi Zoltán rendezte Egy magyar nábobot, majd olvassa el az eredeti művet! Azzal együtt, hogy a film a maga nemében zseniális, csak nyomokban tartalmaz eredeti Jókait. És nyugodtan felidézheti mindenki a kötelező Jókaikkal kapcsolatos élményeit is. Bevallom, nekünk hetedikben nem A kőszívű ember fiai, hanem a Fekete gyémántok volt feladva, és az első néhány tucat oldal után sírva dobtam el, és azóta sem olvastam. És a „Kőszívűhöz”, az Aranyemberhez meg a többi klasszikushoz is jóval később értem meg. Tehát nem hibáztatnék egyetlen tízen-húszon-harmincévest sem, aki eddig nem olvasott Jókait. A PIM a Jókai 200 kiállítással láthatóan mindent megtesz azért, hogy ez megváltozzon.

A PIM kiállítása ugyanis nagyon sok ötlettel próbálja felhívni az íróra és műveire a figyelmet. Például kipróbálhatjuk, hogy kézírással mennyi idő alatt tudnánk leírni a Jókai összest, amiket annak idején ő szintén kézzel vetett papírra. Vagy tizenöt kérdésen átrágva magunkat megtudhatjuk, melyik Jókai karakterrel lehetnénk azonosak. De nagyon jó A jövő század regényéhez kapcsolódó installáció is. Miként kifejezetten kellemes, hogy az életrajzot és írói munkásságot áttekintő középső teremből külön irányba indulva találkozhatunk a polihisztor Jókaival illetve a szabadságharcban résztvevő fiatalemberrel. És közben olyan információk bukkannak fel például Jókai 50 éves írói jubileuma kapcsán, amelyek a pár száz példányos, szűk körben ismert írók mai világából visszatekintve szinte fejbe kólintanak. Nem lehet kétségünk afelől, hogy Jókai kora valódi sztárja volt, aki azonban még munkásságával érdemelte ki ezt a státuszt.

Azt hiszem, nem nekem készült ez a kiállítás, ami egy-másfélóra alatt egy diáknak többet adhat, mint egy tanév összes irodalomórája. És nem a pedagógusok, hanem a múzeum adta és általa kihasznált lehetőségek miatt. A Jókai saját gyűjteményéből való hatalmas kagyló éppúgy örökre beleivódik az emlékezetbe, mint az összes művei a hatalmas könyvszekrényben, miközben nevek, regénycímek rögzülnek, és így talán az utánunk következő nemzedéknek is lesz majd némi köze Jókai Mórhoz. Mert nagy veszteség lenne, ha pár éven belül a tudósok és a magasan képzett olvasók privilégiuma lenne, és nem maradna ugyanúgy a nép írója, mint életében, illetve a 20. század második felében, amikor még elképesztő példányszámban és megfizethető áron adták ki a műveit. Tegye fel a kezét, aki A kőszívű ember fiait például abban a kiadásban olvasta, aminek a címlapjára a film egyik jelenete került!