Nehéz indulatok nélkül egy olyan múzeumot végignézni, amiben folyamatosan azzal kell szembesülni, hogy már a 19. században lemaradtunk, és sci-fi-be illő azt gondolni, a magyar vasút valaha is utolérheti a franciát. Pedig az elején még nagyon a nyomukban voltunk, szűk évtizeddel utánuk indult nálunk először vonat, ráadásul az első komolyan vehető pálya éppen Szolnokra vezetett. Alig tíz év volt a különbség, amiből mára közel kettőszáz lett, mert a magyar állami vasút visszacsúszott a 19. századba, miközben a franciák talán már a 22. századról gondolkodnak. Gyerekkoromban, a hetvenes években talán gyorsabban lehetett eljutni Szolnokról Szombathelyre vonattal, mint ma. De ebben nem ez a legfájóbb, hanem, hogy a franciák akkor már 300 kilométeres sebességgel száguldó, tiszta és elegáns vonatokkal kötötték össze a nagyvárosaikat. A TGV-nek nevezett szuperexpresszeiknek pedig már nem is tudom, hányadik generációját fejlesztik éppen. Náluk az a múlt, ami nálunk elérhetetlen űrtechnológiának, vagy egy másik dimenziónak tűnik.

Pedig nagyon akartam élvezni Cité du Train vasúti múzeumot, amit 1971-ben nyitott meg a francia állami vasút Mulhouse város szélén, egy néhai fűtőház helyén. Már az lázba hozott, hogy egy ilyen múzeum nem a fővárosban van, ráadásul modern, tiszta és a szolnoki buszjegynél is olcsóbb viteldíjért szállító villamossal érhető el Mulhouse központjából. Elsőre nem tűnt nagyobbnak vagy különlegesebbnek, mint a fővárosi „Füsti” – ami anno Szolnokra is kerülhetett volna –, ám néhány lépés után kiderült, hogy az „alapanyag”, a múlt és az állami vasúttársaság állapota miatt egészen más élmény lesz.

A három hatalmas csarnokban és az udvaron berendezett múzeum lényegében kronológikusan vezet végig a francia vasút történetén. Természetesen be lehet nézni a régi, klasszikus szalonkocsikba éppúgy, mint a síelőknek vagy a postának kialakított szerkocsikba. Sőt, haladva az időben, egy sínről lerobbantott hatalmas mozdony szemlélteti, hogy a második világháborúban milyen szerepet játszottak a francia vasutasok az ellenállásban. (Nem tudom, nálunk lehetne-e ilyesmiről beszélni?)

Elképesztő, ahogy a gőzmozdony és a villanymozdony működését kettévágott, eredeti gépekkel szemléltetik, miként az is, hogy végig azt érzi az ember: a francia vasút mindig az utasokról szólt, állandóan miattuk és nekik fejlesztették. Futurisztikus és zseniális megoldásokkal, amelyeket persze el tudtak vetni, ha nem bizonyult megfelelőnek az irány, ami végül a TGV-k felé mutatott. És itt már tényleg sírni kellett. Ennyivel hülyébbek és rosszabbak vagyunk?

A Cité du Train-be természetesen egy múzeum shopon keresztül lehet be- és kijutni, az első nagyobb terem után pedig ott a tematikus büfé és étterem, ahol emberi áru és minőségi a kínálat. A sínekre állított gördülőállomány között elképesztő gazdagságban sorakoznak a különböző jelzőberendezések, kiegészítő eszközök, sőt a korban éppen a szerelvényekhez illő francia autók is. Ami pedig nem férhetett be a hatalmas terekbe, azokat tablók, modern képernyők meg persze makettek mutatják be. Nagyon sok minden pedig nemcsak a szemnek, hanem a kéznek is szól, hiszen a különleges személykocsik, mozdonyállások mellett a TGV pilótafülkéjébe is be lehet lépni. Ott érzi igazán a magyar ember, hogy elszáguldott mellettünk a világ.

El nem tudom képzelni, mit gondolhat egy korombeli, a helyi államvasutat rendszeresen használó francia, ha megérkezik Magyarországra, és kimegy bármelyik állomásunkra. Élő vasúti skanzen, amiben mi, magyarok vagyunk a kiállítási tárgyak? Szerintem nem hiszi el, hogy ez nem valami vicc, vagy életveszélyes próbálkozás, hanem a valóság, mi így élünk. Hogyan tudnánk neki elmagyarázni, miért alakult ez így? Meg tudnám vele értetni, hogy az ő fantasztikus, állami, vasúti múzeumukban miért éreztem nagyon rosszul magam? És vajon képes lenne felfogni azt a vitát, amit e cikk után néhány honfitársammal kellene lefolytatni, mert „ha nem tetszik, el lehet menni” hozzáállásra csak azt tudnám mondai, „én itt akartam, akarok normális országban élni”. Például tényleg európai, a franciával kortárs vasúttal.