Dario Niccodemi Hajnalban, délben, este című kétszemélyes színműve igazi, fiataloknak írt jutalomjáték. Amit talán az is igazol, hogy Bajor Gizi Uray Tivadarral már 1929-ben eljátszotta a Nemzetiben. A szolnoki direktor, Balázs Péter is kedvelheti a darabot, hiszen 1990-ben a Vígszínházban Eszenyi Enikővel és Kaszás Attilával, hat évvel később pedig az Óbudai Társaskörben Kováts Adéllal és Stohl Andrással állította színpadra. A szolnoki közönségnek Karczag Ferenc rendezésében Molnár Nikolett és Dósa Mátyás mutatja meg, hogy a múltszázad húszas éveiben milyen volt két fiatal tiszta és évődő szerelme. Egyetlen napba sűrítve.

A két fiatal szereplő igazán kitesz magáért a Szín-Mű-Hely színpadán. Közel két órán keresztül csak egymásra számíthatnak, és a pontos szövegtudásra. A darab – nagyon leegyszerűsítve – ugyanis három hosszú párbeszéd, ahol újra és újra a kérdések és válaszok fordítják meg a szereplők hangulatát, viselkedését és évődését. Ha csak egyetlen végszó nincs jó helyen, borul a játék. A szolnoki premieren azonban ezzel nem volt gond. Molnár Nikolett és Dósa Mátyás biztosan támaszkodhatott az iszonyatos mennyiségű szövegre, ami megadta az alapokat a lendületes játékhoz.

Molnár Nikolett Annájába bele lehet szeretni. Tiszta és ravasz, szigorú és megengedő, bájos és démoni. Igazi nő. Arcjátéka pedig a legjobb filmek közeli felvételeit idézi. Dósa Mátyás Máriója a fiatal, bizonytalan és fülig szerelmes dzsigoló. Nem tudtam eldönteni, hogy Dósa egyszerűen csak magát adta – ilyen az életben is -, avagy zseniálisan megtalálta figurát, aki próbál ugyan a nő fölé kerekedni, de esélytelenül a lába elé kerül. Az azonban biztos, hogy sokszor azon vettem észre magam, teljesen belefeledkezem a játékukba, és hirtelen arra riadok: miért hallgatom ki ennek a két szerelmes fiatalnak a beszélgetését. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikor azt mondják: a színpadon megtörtént a csoda.

Pedig a színpad fizikai valójával vannak gondjaim. A kartonból kivágott virágok, a giccses háttér, egyszerűen nem illenek a darabhoz. Nem vagyok hülye, az egyetlen pad, a kovácsoltvas kerítés, a hinta és a szökőkút is elég lett volna ahhoz, hogy megértsem a helyszínt. Tessék megengedni, hogy a néző használja a fantáziáját, főleg ennél a darabnál, ahol amúgy is belebódul ebbe a szép szerelmi játékba!

Ugyancsak nem értettem az első felvonás táncos betétjét. Főleg, hogy az egyszeri és nem megismételt. Miért kellett kizökkenteni a játékot egy hangban és fényben is durva – az adott pillanatban ijesztő – jelenettel? Vagy, ha volt ennek valami funkciója, mondjuk a fiatalok lelkében tomboló titkos érzelmek megjelenítése, akkor ez miért nem fordult elő többször? Vagy ennyi volt a rendezői koncepció?

Szolnokon lassan megszokottá válik, hogy a jelmezek gyönyörűek. Molnár Nikolett felvonásonként váltogatott fehérje, kékje és feketéje nemcsak a napszakokhoz, de a szende kislány igazi nővé válásához is sokat hozzá tesz. Partnere ruhái is szép kivitelűek, pluszt azonban a pálcán kívül nem adnak a figurához. (Sajnálom, hogy a premieren nem azokban a ruhákban volt, mint amelyek a színház honlapján láthatók!)

A jutalomjáték jól sikerült. Szívem szerint beparancsolnék a Szín-Mű-Helybe minden tizenévest, hogy lássák: a szerelmet, a másik meghódítását ilyen szépen is lehet művelni.

Előadások októberben: 19. kedd és 29. péntek, 19.30

(A képek a Szigligeti Színház honlapjáról valók)