A többiek az Andantéba akartak menni, én inkább valami hagyományosra vágytam. Mivel azonban ballagások is voltak a városban, és néhányan már az anyák napját is ünnepelték, végül úgy indultunk el ebédelni, hogy oda ülünk be, ahol lesz hely. Így kötöttünk ki a volt Andante teraszán, ahol az eső után még csak törölgették a bútorokat, és a személyzet némi bizonytalansággal próbálgatta a fali táblára felírni a napi ajánlatot. Lényegében ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy az Andante megszűnt, és a helyén, Jazz néven egy régi-új hely kezdte meg a működését. Az új helyekkel szembeni jogos bizalmatlanság jogát fenntartva, addig nem is rendeltünk italt, amíg nem láttuk az étlapot.
Amiből a Jazz per 2 – talán ez a neve az Andante utódjának – belső helyiségében végül két különböző is került elénk. Egy alátétszerű a sarki Jazzből, rajta inkább bisztró ételekkel, és egy hagyományos, könyvszerű, onnan, ahová az eső elől bemenekültünk. A két étlap teljesen rendben is volt, hiszen így a korosztályi különbségből adódó elvárásokat is át lehetett hidalni, ráadásul a két kínálat vegyítése sem zavarta a visszafogott személyzetet. Azaz egy asztalnál ülve, két helyen érezhettük magunkat.
Nem vagyok túl bonyolult gasztronómiailag. Ha egy helyen limonádét és húslevest is kínálnak, akkor hétvégén délben biztos, hogy ezekből is rendelek. Mert sok mindent elárulnak az adott helyről. Az új Jazz limonádéja például remek nyitás volt. Nincs túlspilázva, kellemes az íze, megfelelő a hőmérséklete, és nem gyümölcssaláta, hanem folyadék, azaz a citrusfélék csak szolid mennyiségben úsznak a pohárban. Ehhez képest a húsleves viszonylagos csalódás volt. Az egy dolog, hogy az ár és a mennyiség akkor sincs arányban egymással, ha méretes tányérba merik a levest, hisz ennyi pénzért a fővárosi Liszt Ferenc téren többet és jobbat adnak a magyar konyha alapleveséből. Az viszont már elkeserítő, hogy bár nincs két egyforma húsleves, itt langyos, ropogós borsóval és tésztával tálalt, valamelyik fűszerből túladagolt ételt kaptunk. Olyan szomorú és lelketlen volt, mint a kiszolgálás. Persze nem hagytuk a tányérban a levest, de 990 forintért egészen másra számítottam.
Még szerencse, hogy a második fogással tudtak javítani. A szezámmagos szűzérmék krumplipürével például kifejezetten jól eltalált összeállítás volt. Még akkor is, ha az uborkasaláta helyett én más ízt tennék mellé, ami nem azt jelenti, hogy kétségbe szeretném vonni az alkotó szabadságát. Mivel a többiek főfogásába is belekóstoltam, nyugodt szívvel mondhatom, hogy a bisztróból rendelt cézár saláta is teljesen rendben volt, semmivel sem fukarkodott, sőt a bacon kifejezetten feldobta. A kenyeres kosárkában feltálalt, ugyancsak bisztróbeli hamburger is sikert aratott, sőt a gnocchit sem lehetett kihagyni. Azaz a levestől eltekintve, az asztalra kerültek közül semmibe se tudnék belekötni.
Az persze kérdés, hogy mi lesz ennek az Andante belsejű – nem változott semmi -, átnevezett, kettő az egyben hely sorsa a gasztronómiai szempontból az elmúlt hónapokban alaposan visszalépő Tiszai hajósok terén. Képesek lesznek-e versenyre kelni a Galéria hagyományos kínálatával? Lesz-e kereslet a kicsit magasabb árkategóriájú, modernebb tálalású, Szolnokon talán csak a Liliomfiból ismert konyhára? Az asztalra kerülő kínálaton kívüli körítéssel, el tudják-e hitetni, hogy itt tényleg valami új születik, avagy csak a magasabb árral, a Szolnokon még szokatlan tálalással akarnak hűséges vendégeket szerezni?
