Nem dohányzom. Nem szeretem, ha körülöttem cigiznek. Oda nem megyek be, ahol bagóznak. Addig azonban, amíg legálisan beszerezhető ez az egészségkárosító szer, és használóik úgy gyújtanak rá, hogy nekem, illetve más nemdohányzóknak nem kell szívnunk a füstöt, sok más értelmetlenség mellett ezt is elviselem. Főleg, amíg a cigi után fizetett önkéntes „hülyeségadóból” vastagon csordogál a közösbe.

Természetesen kiskorúak kezéből kiverném a cigarettát. Viszont a nagykorúakat nézem annyira felnőttnek, hogy tudnak kulturáltan füstölögni. Főleg, ha egyébként tanárként gyerekeket, egészségügyi dolgozóként pedig olykor magatehetetlen betegeket bízok rájuk.

Aki ezekről az emberekről azt feltételezte, hogy az osztály- és kórtermekben, gyerekek és betegek képébe fújják a füstöt, az minden bizonnyal évek óta így tesz, mert az ilyen szellemi magasságokon állók általában magukból szoktak kiindulni. Ráadásul törvényalkotóként álszent módon verik is a mellüket, hogy mennyit tesznek a nemdohányzók védelmében, holott sem a megelőzés, sem a leszoktatás érdekében nem történik szinte semmi.

Nemcsak következmények nélküli ország vagyunk, hanem a pótcselekvések hazája is. A dohányzó pedagógusok és az egészségügyi dolgozók kizavarása az intézményekből ugyanis a megalázáson kívül semmi mást nem eredményez. Ettől senki nem fog kevesebbet dohányozni, és senki nem fog kevesebb füstöt beszívni, hiszen a tanárok eddig is külön helyiségekben bagózhattak. Most pedig ácsoroghatnak öt méterre az intézmény falától. Had lássa mindenki, hogy ők azok, akikkel mindent meg lehet tenni.

Pedig mennyivel előrébb tartana ez az ország, ha az ilyen idióta ötleteket feldobó döntéshozókat lehetne időnként öt méterrel odébb küldeni a hivataluktól. Mondjuk akkor, amikor valami eszükbe jutott, és azt ki is akarják mondani.