2025.08.27. (szerda)

Kortárs Szabó

Kortárs Szabó

Dátum:

A többség számára a Szolnoki Művésztelep alkotóinak megismerését nem a műtermek, még csak nem is az egyes képek vagy szobrok adják, hanem az értő módon összeállított kiállítások, és az azokhoz nélkülözhetetlen katalógusok. A Kortárs Szolnok harmadik kötete Szabó György előtt tiszteleg.

Ha csak azt mondom, hogy Szabó György szolnoki szobrászművész, a nagy többség csak megrántja a vállát, és a Munkácsy-díja hallatán is legfeljebb zavartan bólogat. Viszont, ha rámutatok a Hild téren, az Agóra előtt álló Curriculum Vitae című szobrára – a bohócsapkás fiúra, aki a hátizsákjában egy másfajta bohócsapkás kisfiút cipel -, akkor nincs az a szolnoki, meg környékbeli, aki ne csapna a homlokára, hogy hát persze, ha a szobrászt nem is, de azt az alkotását ismeri. Sőt jól ismeri, naponta találkozik vele. Néhányan talán még el is gondolkodnak azon, hogy kit is cipelhet a hátán, rácsok közé szorítva az a lehajtott fejű alak. És máris együtt gondolkodnak Szabó Györggyel, akivel lehet, hogy soha nem találkoztak, de kiderül, van bennük valami közös.

Szabó György tavaly decemberben volt hetvenöt éves, éppen tizenhat esztendeje lakója a Szolnoki Művésztelepnek, Az idő kereke című kiállítása július 2-ig látható a Damjanich Múzeum időszaki termében. Ám, ha valaki lemaradna róla, vagy látta/látja, de sokkal többet szeretne tudni az alkotóról és az alkotásairól, mint amennyi egy szűk térben megmutatható, az végre „haza is viheti” Szabó György, Munkácsy-díjas szobrászművész életművének egy részét. Köszönhetően a 2021-ben indult Kortárs Szolnok című sorozat harmadik kötetének, amelyet ezúttal is Képíró Ágnes, a múzeum művészettörténésze szerkesztett, most Szabó Györgyről, a kiállításával azonos címen.

Kiállítási katalógusnál azonban jóval többről van szó.

Egyrészt azért, mert Borsos Mihály valami elképesztő módon örökítette meg a művész alkotásait. A legtöbb esetben nem egyszerűen tárgy, műtárgy fotókat látunk, hanem Szabó alkotásainak visszafogott, mégis rengeteg pluszt hordozó, a maga nemében is művészinek tekinthető bemutatását. Borsos képei a két dimenzió ellenére is szinte körül járhatóvá teszik Szabó alkotásait. Persze mindez semmit sem érne a rendkívül igényes grafikai és nyomdai kivitelezés nélkül, ami a szolnoki GrafikON csapatát dicséri.

És ehhez jön – másrészt – az a szöveges tartalom, amely pont eltalálja a nem szakértő, hanem csak kíváncsi érdeklődő igényeit, mind mennyiségében, mind tartalmában. Wehner Tibor előszavának és Képíró Ágnes rövid tanulmányának köszönhetően „képbe” kerülhetünk Szabó Györgyről és a munkásságáról, majd a vele készített, már-már oral history interjú révén nagy jó értelemben megtudhatjuk, „mire is gondolt a művész”. A részben a kiállítás anyagából válogató képanyag után pedig egy minden igényt kielégítő éltrajzot kapunk a művészről. Mindehhez pedig tegyük hozzá – harmadrészként -, hogy a szövegek természetesen angolul is olvashatóak, azaz a város és az ország határain kívül is értelmezhető Szabó György munkássága.

A katalógust lapozgatva nem feledkezhetünk meg még egy fontos dologról, ami a Damjanich Múzeumban lévő kiállításnak is az egyik különlegessége. Mint a megnyitón elhangzott, a tárlatra készülve derült ki, hogy Szabó György főiskolai évei alatt fotózott is, és bő félévszázad után is megvannak a képei. Ezek pedig szerencsére nemcsak a múzeum folyosójára kerültek ki, de a Kortárs Szolnok harmadik kötetébe is benne vannak, hogy leeshessen az állunk. Korniss Péter, Benkő Imre, Urbán Tamás portréi és szociofotói mellé is nyugodtan oda lehet tenni Szabó György fotografált arcait. Amiket nézegetve két dolog jut eszembe: ha máshogy alakul, akkor is lenne ma Szabó György kiállítás, legfeljebb nem szobor, hanem fotó és nem Munkácsy-, hanem Balogh Rudolf-díjas alkotóként. Illetve, milyen szerencse, hogy Szabó György munkásságát idén be akarta mutatni a múzeum, mert így elénk kerülhettek a fotói is.

Mert a többség számára a Szolnoki Művésztelep lakói nem a műtermek, a szobrok és a képek alapján válnak alkalmi, pillanatnyi ismerőssé, hanem az ilyen kiállítások miatt. Hosszútávon vagy örökre viszont csak a Kortárs Szolnok sorozat köteteihez hasonló munkák révén. A művész, a kiállítás és a katalógus megbonthatatlan hármas. Legalábbis annak kellene lennie. Szolnokon pedig immár olyan színvonalon, ahogy Szabó György esetében történt. Magasra tette magának a lécet a Damjanich Múzeum. Ne is tessék leverni!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Történelmi játékfilm iskola

Azt mondják, a rendszerváltás óta nem sikerül vállalható, a magyar történelemről szóló mozifilmet készíteni a hazai filmiparnak. Szerintem megtört a jég. Az Eperjes Károly rendezésében és főszereplésével elkészült Magyar Passió példaértékű történelmi játékfilm lett. Szolnoki szállal.

Évadvégi hatos

Így kell egy évadot befejezni. A szolnoki Csoportterápia látszólag könnyed, vicces, zenés darab, a felszín alatt azonban megbirizgálja a nézők lelkét. A karaktereikben és az előadásban is lubickoló hat szereplő parádés alakítást nyújt. Indulhat a küzdelem a jegyekért!

Egy bolttól kétszázig

Hogyan lett egyetlen szandaszőlősi szatócsboltból háromnegyed évszázad alatt egy közel kétszáz egységből álló vállalat? Mi volt a jelentősége az 1969-ben átadott Jólét ABC-nek, ami eredetileg a Szolnok nevet viselte volna? Többek között ezekről is szól a Mozaikok 75 évből című kötet.

Magánból közkincsek

Miközben majd nézelődnek a 300 rádió, televízió, Vasziliádisz Anesztisz szerszámai és újságjai között a Damjanich Múzeumban, hajtsanak fejet a 2015-ben elhunyt gyűjtő, a gyűjteményét egyben tartani akaró család, és az azt befogadó intézmény előtt. Közkincs, amiből akár Szolnok csodája is lehet.