Nem tudom, kinek az ötlete, de nálam célt ért. Mosolyogtam, jó kedvem lett. Nem ismerem az alkotókat, de közéjük fogok tartozni. Nem hivatalos szobor, de most Szolnok legszebb alkotása.
Közösségi kígyó
Váratlanul jött szembe velem. Pontosabban én jöttem, amikor rábukkantam. Először nem hittem a szememnek. Szolnokon vagyok? Aztán mosolyogtam, jó kedvem lett. Mégsem reménytelen ez a város. Vannak még pedagógusok. Lesznek szolnokiak.
Persze most rettegek. Mert Szolnoki Szellit, a festet kövekből gyarapodó kígyót minden bizonnyal nem engedélyezték. Avatásán nem mondott beszédet sem a volt, sem a jelenlegi, és nem gondolta azt sem az, aki mindig és mindenkor papírból gondolja. Így nem tudósított megszületéséről a helyi párttévé, nem élőzött közben egyetlen önmagát politikusnak tévedő személy stábja sem. Sőt olyan jó ötlet, és annyira nem került pénzbe, hogy talán a Szolnok 950 sem vette a nevére. Csak megszületett. Csak van. És, ha nem jut eszébe a város Anti-Poldi bácsijának, hogy Szolnoki Szelli akadályozhatja a fűnyírást, a járdaseprést, a közlekedést, az árvízre való felkészülést, az Európa Kulturális Főváros cím elnyerését, akkor talán nyugodtan növekedhet. Évekig, évtizedekig, örökké.
Szolnoki Szelli egy közösségi kőkígyó, közösségi, köztéri műalkotás. Talán egy olyan közösségé, amelyik nem kért szavazatokkal felhatalmazást, akikről nem a szászberki mindent szétverő akarja megmondani, hogy létezhetnek-e, akik nem kérnek semmit Szolnoktól, csak csinálnak Szolnoknak. Féltem is őket. Mert van ebben a városban annyi szellemi impotenciál, hogy hivatalosságok és megmondó emberek nélkülük döntsék el róluk, hogy melyik oldalon állnak, tevékenységükkel kit segítenek vagy gáncsolnak, mert már a kígyó testének kanyarodása, a kövek színe is sok mindent elárulhat. (Az agyatlanokról.) Jaj! És még én is írok róluk, nekem is tetszik az ötlet, akkor biztos… (ide az agyatlanok hívhatják le a nekik kedves algoritmusuk szavait).
Persze, tudom, hogy velem is baj van. Ahelyett, hogy csak szimplán örülnék egy kedves ötletnek, és világgá kürtölném, hogy Szolnoki Szelli hol tekereg, hol csalhat mosolyt a szolnokiak arcára, az életünket megkeserítők hülyeségeit citálom. Pedig mesélhetnék a köveiről, amelyek között nekem a legkedvesebb az „olvasni öröm” feliratú, meg a legárulkodóbbról, amelyik elmondja, hol kellene keresni Szelli „szüleit”. Lelkendezhetnék – lelkendezek is –, hogy végre valami különleges, végre valami kreatív, végre valami, amit civilként is csinálhatunk, ápolhatunk. Én például azzal, hogy óvodás szinten ragadt kézügyességemet maximumra járatva, valamelyik nyaralás kövét előveszem, megfestem, és Szolnoki Szelli farkához teszem. Miközben úgy próbálom óvni, mint Szolnok szobrait, házait, múltját, történeteit.
Nem árulom el, hogy Szolnoki Szelli hol tekereg. Kelljenek fel a foteljeikből, tegyék le a telefonjaikat, lépjenek ki az utcára, legyenek újra Szolnok valódi lakói, és Szelli önökkel is szembejön. Ha pedig megtalálták, gyarapítsák, és úgy vigyázzanak rá, ahogy a gyerekeikre vigyáznak!
