(Évzáró ismétlés: ez a cikk 2015. szeptember 8-án jelent meg először.)

Elképedve nézzük, ahogy Közel-Keleten módszeresen pusztítják az emberiség történetének fontos műemlékeit. De söprögetünk a saját házunk táján? Olykor számba vesszük, hogy kisebb történelmi léptékben, talán nem is az egész emberiségnek csak nekünk, szolnokiaknak fontos emlékeink miként tűnnek el a városból? A magam részéről bármilyen szobor vagy emléktábla elpusztítását ugyanolyan barbár cselekedetnek tartok, mint a könyvek égetését. Mert, ha valamiről úgy is gondoljuk, hogy a történelem meghaladta, mégsem érdemes a köztereink díszítésére, akkor is inkább megőrizni, sem mint elpusztítani kellene. Mondjuk, az utánunk jövő generációk miatt.

A legfájdalmasabb természetesen az, amikor megmagyarázhatatlanul tűnnek el műalkotások. A legmegdöbbentőbb és egyben közös szégyenünk a volt szakszervezeti művelődési ház oldalsó bejárata fölül idén leszedett Tánc esete (fotója a címlapon) . Mint korábban megírtam, Andrássy Kurta János 1958-as Tánc című domborműve az épület apartmanházzá alakítása során került le a helyéről (egykori hellye a mellékelt fotón), és tört darabokra. Informátoraim szerint már a kibontásnál megsérült, így kísérlet sem történt a megmentésére. Mindez úgy, hogy Szolnoknak van mindenféle értéktár bizottsága, főépítésze, az építkezéseket felügyelő jegyzője.

Hasonló sorsra juthatott annak idején a szolnoki Állami Építőipari Vállalat Ady Endre úti székházát díszítő Simon Ferenc fémplasztika is (az alábbi fekete-fehér képen). A lényegében fél Szolnokot felépítő vállalat a rendszerváltás idején ment tönkre, székháza pedig az ÁNTSZ-é lett, és minden bizonnyal, az ezt követő első felújításkor szerelték le az építőipari munkákat ábrázoló fémplasztikát. Hogy hol lehetnek a darabjai vagy miért nem került vissza a helyére, számomra rejtély.

Miként Komatsy István műszaki és technikai fejlődést szimbolizáló szobrának a sorsa is. A Szentháromság téren 1974-ben felavatott „rozsdaszobor” – amit Szabó Erzsébet iparművész üvegmunkája egészített ki – körülbelül másfél évtizede tűnt el nyomtalanul. Amiben közrejátszhatott a két évtized alatt leromló állapota és a térrel kapcsolatos koncepció megváltozása. Talán hasonló okok vezethettek Jüri Arrak észt festő Tószt című falfestményének az eltűnéséhez is. A város 900 éves évfordulójára készült kép egykor a Nemzeti Szálló földszintjén működő Tallinn étterem falát díszítette, és valószínű, hogy a helyiségek funkcióváltásának eshetett áldozatul. Miként az egykori Domus áruházban sincs már meg – vagy nem látható – Bokros László Szolnok 900 éves jubileumára készített sgrafittója, illetve felesége Bokros Júlia ugyanott elhelyezett, hasonló témájú kerámia képe sem. És jó ideje nincs már a helyén Martsa István Tisza című szobra sem, ami egy fekvő nőalak volt a Múzeum belső udvarán annak átépítéséig.

A rendszerváltás utáni kusza viszonyok egyik tipikus áldozata a Táncsics úti bérház – Lordok háza – parkjából ellopott, 1966-os Ülő nő című alkotás (A mellékelt fotó a kozterkep.hu oldalról származik). Bencsik István szobrászművész „Sellős kútszobornak” is nevezett 1,8 méteres alkotását valamikor a kilencvenes évek elején, fényes nappal, ismeretlenek egyszerűen leszerelték és minden bizonnyal egy fémkereskedésben értékesítették. Úgy tudom, felmerült az azóta is magányosan álló kis medencéhez tartozó szobor újraöntése, ami talán az alkotón bukott meg.

Ennél kicsit szerencsésebb, így nem is reménytelen Laborcz Ferenc 1970-es Vonulók című alkotásának a sorsa (Az alábbi kép a kozterkep,hu oldalról származik). A Vonuló óvodások illetve nem túl szalonképes névvel is emlegetett fém szoborcsoport a Sóház utca végén, nagyjából a mai Rózsapark szélén állt. Sorsát egy ügyetlen teherautó sofőr pecsételte meg egy szerencsétlen manőverrel. A számtalan családi fotón szereplő, sokak emlékében is élő kedves szobor azonban nem egy fémkereskedésben végezte, hanem a szobrász lányánál, aki állítólag nem zárkózik el annak rendbetételétől és újbóli felállításától. Ami már csak azért is lenne logikus, mert tudtommal ezek a köztéri műalkotások a megrendelő, azaz a város, tehát a mi tulajdonunkat képezik.

Persze a felsorolásból nem maradhatnak ki a rendszerváltás miatt eltűnt szobrok sem. Nem azért, mintha újra a köztereken szeretném látni őket, hanem mert mindegyik annak a kornak a lenyomata, illetve neves szobrászok alkotásai. A Gépipari előtt lassan 25 éve áll üresen Szamuely Tibor szobrának a talapzata. Remélem, a szobor valahol megvan, és nem a hóhér miatt, hanem mert annak a Simon Ferencnek a munkája, akiről éppen idén nevezték el a korábbi Gorkij utcát. Ugyancsak érdekelne a sorsa Szabó László – szintén a Szolnoki Művésztelephez köthető szobrász – Lenin-portréjának, aminek üres talapzatát az egykori pártház aulájában találjuk. És nem feledkezhetünk meg Pálfy János portréjáról sem, ami a róla elnevezett iskola előtt árválkodik hosszú évek óta.

Az egykor a Kossuth tér közepén álló Munkásmozgalmi emlékművet három évvel ezelőtt, lefűrészelt lábbal Tóth György-Gyigyi bácsi (fekvő Lenin képe mellékelve) a városi kertészetben megtalálta, és talán ma ugyan ott lehet, ahol a Zounuk ispános szökőkút helyén egykor álló, Kocsis András által mintázott, egészalakos Lenin. Viszont semmi információm nincs a város Abony felőli végén, egykor a régi 4-es út mellett álló, talán Tanácsköztársasági emlékműről. Kocsi András Leninjéről ellenben állítják, hogy anno egy távol-keleti gyűjtő megvette volna. Ez talán egy ugyanolyan leellenőrizendő legenda, minthogy a Lenin-szobor talapzatát képező vörös márványlapok valamelyik korabeli fejes házába vagy nyaralójába kerültek. Ami csak egy picivel jobb, mint a Kossuth téri talapzat kőburkolatának a sorsa, amit a Művésztelep alkotói szívesen felhasznált volna, ám csak akkor szóltak, hogy elvihetik, amikor már elkezdték szétverni.

A sor persze a rendszerváltás előtti évtizedekben eltűnt szobrokkal is kiegészíthető lenne. Elég csak a Kossuth téri artézi kutat egykor díszítő puttókra vagy éppen az ott álló Szentháromság, netán a Horthy István emlékműre gondolni. Tizenkilenc eltűnt vagy elbontott szobor egy olyan városban, ahol összesen mondjuk tízszer ennyi köztéri műalkotás és emléktábla található, talán nem kevés a veszteséglistán.