Az Élő blogSzolnok Anno előadássorozat egyik része a „Meg nem valósult álmok” címet viseli, és olyan szolnoki tervekről esik benne szó, amelyeket nagy dirrel durral bejelentettek, de aztán nem lett belőlük semmi. Ezek között épp úgy megtalálható az ötvenes évek elején a Tisza-partra tervezett Sztálin-szobor, mint a hatvanas években a város különböző pontjaira álmodott felhőkarcolók, a hetvenes években félbemaradt új városközpont vagy éppen a soha meg nem épült új megyei könyvtár a Tiszai hajósok terén. Azért csak ezek, mert az előadásaim a rendszerváltásig terjedő időszakkal foglalkoznak, így csak érintik a Szandai rétre álmodott kínai negyedet, a Damjanich uszoda helyére tervezett wellness szállodát, hogy a Szolnokra telepedő vízügyi minisztériumról és a vasútállomás felújításáról már ne is beszéljünk. A meg nem valósult álmok egy részéről persze el kell mondani, hogy a későbbi tervekhez kellettek, a megvalósulás első lépcsőfokai voltak, míg másik részük az első pillanattól kezdve humbug, „népbutítás”, politikai marketing. Ez utóbbiak parádés karikatúrája a Szolnokon nyíló horgászmúzeumról szóló, 1966-ból, amit nyugodtan használhatnánk a helyi politikusi nagyotmondások kiállítóhelyének reklámjaként is.

A Kádár-korban megjelent szolnoki karikatúrák alapján egyébként azt is gondolhatnánk, hogy a beruházási határidők kapcsán itt nem változik semmi. E sorozat előző részében már bemutattam például a Kossuth téri Munkásmozgalmi-emlékmű felállításán – azt a Luca székéhez hasonlító – gúnyolódó rajzot, de se szeri, se száma a hasonló témát választó karikatúráknak. Na, ja! Akkoriban még lehetett ilyesmin viccelődni, de hát az kemény diktatúra volt. Nálunk a demokráciában – nem Rátóton, hanem itt Szolnokon – eddig egyetlen karikatúra sem látott napvilágot a hetedik évébe lépő Tiszaligeti strand felújításról, a nagyjából másfél évtizede sokadszor felépülő kínai citromsav gyárról, miként megért volna pár rajzot a Szigligeti Színház legutóbbi felújítása is. De hát, ha erre gondolunk, akkor tényleg felvetődhet, hogy el vagyunk átkozva, vagy itt tényleg semmi sem változik. Mert, mint a mellékelt, 1962 szilveszterén megjelent karikatúra mutatja, az a felújítás – akkor kapta a kocka homlokzatot az épület – is sok-sok határidő módosításon esett át.

Az elmúlt hetekben saját bőrömön is megtanulhattam, hogy az ember olykor kínjában és tehetetlenségében nevet saját nyomorán, például, ha összesodorja a sors a helyi egészségüggyel. És ez még akkor is így van, ha bekerülve a rendszerbe azt látja az ember, hogy nem a szakdolgozók miatt kell órákat tölteni a várókban, hanem mert egyszerűen szűk a rendszer áteresztő képessége. Azt hiszem, nem megnyugtató, hogy ez már hatvan évvel ezelőtt is így lehetett. Ugyanakkor tény, hogy a korabeli megyei pártlap sokat foglalkozott a témával, sőt a mellékelt rajzos poént is megengedte magának. Annak azonban nem találtam nyomát, hogy a kritikát megfogalmazó „dolgozót” az illetékes elvtárs válogatott káromkodások közepette küldte volna el melegebb éghajlatra. Olyat meg pláne, hogy a magyar nyelv díszes fonákjainak használatával egy másik politikust hajtott volna el a téma közeléből, de hát ez a különbség a demokrácia meg a népi demokrácia között.

És, hogy maradjunk az „itt nem változik semmi” tematikánál, zárjuk ezt a kis sorozatot egy 1985 nyári rajzzal! Megértéséhez érdemes tudni, hogy akkor, négy évtizeddel ezelőtt, még csak egyetlen közúti híd ívelt át a Tiszán Szolnoknál, legközelebb Kiskörénél vagy délebbre a 44-es főút hídján lehetett átkelni a folyón. Ráadásul a szolnoki Tisza-híd és a hozzá vezető „százlábú” híd rendszeres karbantartást igényelt, így 1985-ben is éppen ennek a „levét itta” a város. A két híd karbantartása félpályás lezárás mellett zajlott, miközben a Kelet felé tartó teherforgalom is itt próbált átjutni. Mindennek pedig az lett a következménye, hogy a városon áthaladó 4-es szinte teljesen bedugult, a kocsisor vége olykor a József Attila úti lámpás kereszteződésénél állt, illetve araszolt a híd felé. A helyzet „súlyosságát” számomra jól mutatta, hogy apám eleve újságokkal felszerelkezve indult a mindennapos tiszai átkelésre, ami olykor tényleg egy órát vett igénybe. Ma azért ilyen dugók már nincsenek. Köszönhetően annak is, hogy a rendszerváltás óta – harminc év különbséggel – két új híd is épült a város határában. De persze ettől még megértem a reggel és délután a belvárosi híd felé és azon araszolókat, hogy talán tudnának mosolyogni egy őket is ábrázoló, mai karikatúrán.

Magukon nevettek (1): https://blogszolnok.hu/magukon-nevettek-1/