Nyíregyháza sétálóutcáján, a városházájuktól jobbra, van egy meglehetősen ronda, a sorba nem nagyon illő, talán a hetvenes években épített bérház. A küllemére szerintem senki idegen nem emlékszik, mert mindenkiben a földszinti kirakatok fölött végigfutó képsor marad meg. Az a nagyjából kéttucat, körülbelül az előző századfordulón készített, hatalmasra nagyított fotó, ami bemutatja az akkori Nyíregyházát. A házzal szemben pedig egy magyarázó tábla is áll, hogy közelebbről is megnézhetők legyenek a régi felvételek. Nem gondolják, hogy Szolnokon, a Kossuth téren is van néhány ronda ház, aminek a homlokzatát fel lehetne így dobni? Magáról a Kossuth térről összeszedhető húsz-huszonöt olyan régi fotót, ami a tér előző kétszáz évéről mesélne. Természetesen nemcsak nekünk.

De van más is, amit elirigyeltem a nyíregyháziaktól. Például az arra érdemes épületeken elhelyezett, helyi védettséget hirdető táblákat. Ne gondolják, hogy Szabolcs fővárosában egymást érik a középkori vagy a korábbi épületek! Náluk is csak a XIX. század végétől vannak említésre érdemes, klasszicizáló vagy szecessziós házak. Jó, talán több a három-négyszintes, mint Szolnokon, de kapásból lehetne száz olyan épületet mondani a Tisza-partján, amiket érdemes lenne megjelölve, helyi védelem alá vonni. Főleg, hogy nagytöbbségük vállalható állapotban van.

Jó, ez nem igaz az Eötvös téri víztornyunkra. Ami persze jóval nagyobb és pár évvel még öregebb is, mint a Nyíregyháza-Sóstón álló. Viszont azt jó évtizede példásan felújították, így az aljában egyrészt Tourinform iroda, másrészt hosszú sorokat vonzó fagyizó működik. Így Szeged és Siófok után egy újabb példa arra, hogy megmenthetők és hasznosíthatók ezek az ipari emlékek.

Sóstón járva a magam részéről nem a nyíregyházi állatkertet irigyelem – bár szó se róla, turisztikai szempontból az a nagyobb dobás és bevétel -, hanem a lassan negyvenéves múzeumfalut. Ami négy tájegység épített múltját eleveníti fel. Sajnos sem a Jászság, sem a Kunság, sem Szolnok környéke nem férhet bele a merítésbe. Minként – javítsanak ki, ha tévedek – egyetlen skanzenünk gyűjteményébe se. Mert kis túlzással, a nagy falumúzeumok gyűjtősugarának a határán fekszünk.

Így talán nincs más lehetőségünk, mint megálmodni a szolnoki skanzent. Ami az én fejemben, módszertanában és gyűjtőkörében persze túllép a nyíregyházin is. Nemcsak azért, mert bemutatná a környék régi házait, hanem mert a múltat nem az előző századforduló környékén zárná le. Hanem bizony a rendszerváltásnál. Mert a mai fiatalok nagymamái nem nádfedeles, döngölt padlójú, faluszéli házakban voltak gyerekek, hanem többségében a szocialista építészet kockaházaiban és paneljaiban. Amiket ugyanúgy meg kellene őrizni, mint a jászsági parasztportát vagy a tiszazugi halásztanyát. Ráadásul nem megijedve a XXI. századi interaktív technikáktól, és nem félve az alapvető emberi szükségletek bemutatásától sem.

Persze, tudom, hogy néha bilibe kellene lógatni a kezem. És már annak is örülhetnék, ha Szolnokon is lehetne egy olyan kiszuperált telefonfülkéből kialakított könyvmegálló, ahová bárki beteheti a megunt könyveit, és válogathat a mások által lerakottakból. Mert ilyen Nyíregyházán már van, a helyi múzeum tövében. Amivel nem azt akarom mondani, hogy máshol jobb, hanem csak azt: nem szégyen mások jó ötleteit ellesni, megvalósítani, vagy továbbgondolva megcsinálni. Szerintem ezért érdemes utazni. Még itthon is.